"Mi a különbség a japánok és a kínaiak között?"

Saját tapasztalataim is megerősítik azt, hogy Japán és Kína között a legfőbb különbség, hogy Japán egy magas bizalomszintű, Kína egy alacsony bizalomszintű társadalom.

  Egyszer régen édesanyám egyik barátnője, mikor hallotta tőle, hogy Japánban vagyok, megkérdezte őt: „Mi a különbség a japánok és a kínaiak között? Nekem annyira egyformák…” Ebben a bejegyzésben erre a (meglehetősen vicces) kérdésre szeretnék nyújtani egy – reményeim szerint érdekes és elgondolkodtató – választ.

 Természetesen nagyon sok anekdotikus bizonyítékot lehetne felhozni annak az illusztrálására, hogy miben is tér el ez a két kultúra/társadalom. (Zárójelben jegyzem meg, hogy – főleg a kínaiak, akik a mai napig kevesebbet utaznak világszerte – szintén hajlamosak hasonlóképpen gondolkodni, mint a fent említett barátnő, és a „Nyugatban” egy óriási nagy konglomerátumot látni, ahol természetesen mindenki tud angolul. Úgy tűnik, minél távolabb esik valaki, annál kevesebbet tudunk róla, ami persze nem jelenti, hogy saját magunkat vagy a hozzánk közelállókat tökéletesen ismernénk.)

 Hadd adjak azonban egy általánosabb választ, amelyhez Francis Fukuyamát hívom segítségül. Neve ellenére ő egy amerikai társadalomtudós, aki azzal vált híressé, hogy a Szovjetunió bukása után írt egy könyvet, amelyben bejelentette, hogy ezzel „vége a történelemnek”, győzött a liberális demokrácia. Ez természetesen durva leegyszerűsítése a könyv mondanivalójának, de a mostani bejegyzés nem Fukuyama életművével foglakozik (egyébként azóta kiderült, hogy a liberális demokrácia nem győzött: nem csak hogy sokan visszacsúsztak különféle autoriter rendszerekben, de az, hogy az egyes államok demokráciának hívják magukat puszta legitimációs okokból, már régóta így van, így született meg a „demokrácia jelzőkkel” irodalma. Lásd majd erről egy későbbi bejegyzésben.) Bárhogy is, véleményem szerint Fukuyama későbbi könyvei jelentősebbek. Számunkra most a „Bizalom” című írása a legérdekesebb. Ebben arra keresi a választ, hogy miért maradnak jelentős különbségek a gazdaságszervezés és gazdasági fejlettség szempontjából az egyes országok között annak ellenére, hogy ugyanolyan vagy hasonló intézményeket hoznak létre. (Az most külön történet, hogy a bizalom értelmezésében F-nak igaza van-e.)

 Nos, a válasz abban rejlik, hogy léteznek alacsony és magas bizalomszintű társadalmak. Elgondolkoztunk már azon, hogy mi a közös egyik részről a kínaiakban és az olaszokban, illetve másik részről a németekben és a japánokban – és ami azt illeti, az amerikaiakban is? A szerző válasza szerint az előbbiekben alacsony, az utóbbiakban magas a bizalom általános szintje. A „bizalom” itt azt jelenti, hogy milyen mértékben képesek az emberek jóra (vagy legalábbis nekik nem ártó dolgokra) számítani ismeretlenektől, illetve a kormányzattól és államtól. A bizalomnak a társadalmi tőkéhez – tehát az emberek ismeretlenekkel való együttműködési hajlamához – is köze van. Hogyha ennek a szintje magas, könnyebben alakítunk ki üzleti vállalkozásokat ismeretlenekkel; hiszen racionálisan feltételezhetjük, hogy nem fognak becsapni bennünket, vagy nem lesznek erkölcstelenek. Ha viszont nem bízunk az ismeretlenekben, akkor inkább a közvetlen ismeretségi körünkön belül, illetve a családi körünkön belül maradva próbálunk tevékenykedni, avagy személyes kapcsolatokat felhasználva próbálunk érvényesülni és kevésbé a személyes kvalitásaink alapján – mivel nem hiszünk benne, hogy ez lehetséges. A formális állami intézményeket elkerülve vagy megvesztegetve próbáljuk intézni az ügyeinket. Az alacsony bizalomszintre, ahogy egy tanulmány (Bo Rothstein /2005/: A társadalmi bizalom és a kormány tisztessége, az ok-okozati mechanizmus) is idézi, csodálatos példa a Keresztapa című film eleje: az olasz bevándorló, aki tisztességes amerikai akart lenni, ezért mikor sérelem érte, a rendőrségre ment, de mikor az állam által alkotott jogrendszer nem szolgáltatott igazságot neki, Don Corleonéhoz, a Keresztapához fordul – tehát a „személytelen intézmény” helyett a személyes kapcsolatot kénytelen választani, mivel az előbbi igazsága csupán a többségnek jár. A Keresztapa megmutatja, hogy a kisebbségek adott esetben nem bíznak meg a többségi intézményekben, és teljesen racionálisan teszik ezt. Képzeljük el, milyen az, hogyha nem csak a kisebbségek, hanem senki nem bízik sem a kormányzatban, sem egymásban.

 Saját tapasztalataim is megerősítik azt, hogy Japán és Kína között az legfőbb különbség, hogy Japán egy magas bizalomszintű, Kína egy alacsony bizalomszintű társadalom. Elég csak összehasonlítani egy japán és egy kínai nagyvárost: a közlekedési morált (betartjuk a szabályokat, mert tudjuk, hogy azok értünk vannak – versus: nem foglalkozunk a szabályokkal) vagy a szemetelést (a saját portánkat tisztán tartjuk, de a lépcsőház már nem tartozik a saját portánkhoz – versus: nem akarunk másoknak 迷惑-t /kényelmetlenséget, kellemetlenséget/ okozni). Bármilyen furcsa, de Japánban a család csakugyan nem fontos, ellenben az egyéb közösségek és társulások annál inkább. Ezzel szemben Kínában a család a mai napig elsődleges fontosságú.

 Egy későbbi könyvében (A politikai rend eredete, 2011) Fukuyama úgy érvel, hogy a híres konfuciánus etika is tulajdonképpen a patriarchális nagycsalád megerősítésére szolgált, és ellentétbe került a központi állam felépítésének céljaival, amelynek leginkább a legista filozófia (tehát az uralkodó személyes példája helyett a szigorú törvényekre és kegyetlen végrehajtásra építő elmélet) felelt meg. Az alacsony bizalomszintű társadalomban a személyes és családi kapcsolatok keretében zajlik az élet; ami ezen túlterjed, az amolyan „természeti állapot”. Természetesen Fukuyama konfucianizmus-olvasata igen szubjektív, mivel a nagycsalád fontosságát emeli ki és nem azt, hogy a konfuciánus klasszikusok szerint az egyén a családban kezdi tanulni az erényeket, de azokat fokozatosan terjeszti ki az egyre távolibb és távolibb világra. Például a kínai etika szerint, ha megtanulunk tiszteletet érezni a saját nagyszüleink iránt, akkor megtettük az első lépést afelé, hogy általában az idős emberekhez is tisztelettel közelítsünk. A konfuciánus filozófusok továbbá mindig uralkodók tanácsadói voltak, akik a szertartások tiszteletére és az emberi példamutatás fontosságára hívták fel a király figyelmét. Tehát a család fontossága nem jelenti azt, hogy ne ismernék el a többi ember, a világ, az „égalatti” fontosságát. Csupán annyit jelent, hogy a gyakorlatban inkább a közeli családtagokban és barátokban bíznak, és nehezebben nyílnak meg az ismeretlenek felé. Ami persze nehezíti a nagyvállalatok és demokratikus kormányzat létrehozását, hiszen ezek az intézmények formális, személytelen szabályokra épülnek, amelyeket elvileg mindenkinek tiszteletben kellene tartania, belátva, hogy az üzleti tisztesség vagy az alacsony szintű korrupció végső soron mindannyiunk érdeke.

 Ugyan Fukuyama a fentebb említett könyvében a gazdasági szervezetek létrehozatalát elemezi, de a bizalom és társadalmi tőke nem csak a gazdaságban, hanem az élet minden területén fontossággal bír – főleg a társadalmat átható állam és a politikai intézmények vonatkozásában. Itt is igazolt az elmélet: a japán kormányzatnak nagyobb a tekintélye, mint a kínai kormánynak. Ami persze nem jelenti azt, hogy a japánok a különösebben bíznának politikusokban. Csupán arról van szó, hogy a formális intézmények és az általános hatáskörű informális szabályok tekintélyesebbek. És fontos, hogy Kínában ennek ellenére sikerült egységes, modern államot létesíteni, más kérdés, hogy az mennyire működik vagy működött jól.

 Hogyha mindez igaz, akkor hogyan és miért tartanak össze a kínaiak, mint nemzet? Nos, egyrészt az ő összetartásuk távol esik a modern nemzetfogalomtól, és inkább a törzsi összetartozáshoz hasonlítható. Roger Scruton érdekes megállapítása (A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye című 2010-es könyvében), hogy a modern polgári társadalom a törzsi hovatartozáson való felülemelkedéssel kezdődik, és ennek kialakulásában a nemzetállamoknak jelentős érdemeik vannak. A nemzetállam keretében alakultak ki ugyanis azok a politikai intézmények, amelyek elválasztották az államot a vallástól, és lehetővé tették az emberek civil társulásként való együttélését a szekurális jogrendszer alatt. (Ami persze nem jelenti azt, hogy egy nemzetállam egy bizonyos közös kulturális háttér nélkül is működőképes lehet.) A tengerentúli kínai kisebbségek esetében erre egyértelmű az, hogy törzsi módra elkülönülnek a többségtől: egyszerűen nem érdeklődnek a befogadó ország kultúrája és nyelve iránt, különösen, hogyha hátrányos megkülönböztetés alanyai. (Mint például az Egyesült Államokban, ahol a négerekkel szembeni történelmi bűnök miatt érzett kollektív lelkiismeret-furdalás következtében javult a velük szembeni bánásmód (néha meglehetősen nehezen igazolható kedvezményeket is nyújtanak nekik, kollektíve felelősnek tekintve ugyanakkor a többséget – lásd: John Kekes A liberalizmus ellen című 1997-es könyvének „kollektív felelősség” című fejezetét) – de a kínai bevándorlókkal, avagy a „kulik” leszármazottaival szemben nem.

 (Mindenki tudja egyébként, hogy a „kulimunka” kínai jövevényszó, az eredeti kínai szó 苦力 „keserű erőfeszítést” jelent? Egyszer minden bizonnyal érdekes lenne látni egy filmet, amely a Keresztapa tengerentúli kínai változata…)

 Ami pedig az anyaországban élő kínaiakat illeti, nos, őket valamennyire a nacionalizmus egy bizonyos változata tartja egyben. Arról a fajta nacionalizmusról beszélek, amely egy ellenségkép létrehozásán alapszik. Bár az Egyesült Államokat sem kedvelik túlságosan, ez az ellenség történelmi okokból elsősorban Japán (bővebben lásd majd egy későbbi bejegyzésben).

 (Másrészt: ami a japán nacionalistákat illeti, ezek radikális kisebbséget képeznek, és tevékenységük többnyire kimerül a helyi – egyébként teljesen legális, de mindig külpolitikai feszültségeket szító – holokauszt-tagadásnak megfelelő „nem volt nanjingi mészárlás, nem kísérleteztünk embereken a világháborúban, nem a mi hibánk az, hogy gyarmatosítottunk” tematikájú tüntetésekben. A többség mérsékeltebb nézeteket vall, inkább apolitikusak és pragmatikusak, valamint nacionalista helyett inkább patriótának tekinthetők, így „japánságuk” kimerül a közös kultúra tiszteletében.)

 Akkor hát melyik ország a „jobb”? Jó dolog egy Japán-féle magas bizalomszintű társadalom vagy mégsem annyira? Nos, az ilyen társadalmak között is nagyon nagy különbségek vannak (Németországban és az USA-ban is magasabb szintű a bizalom/társadalmi tőke), de könnyű amellett érvelni, hogy jobb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb, mint egy alacsony bizalomszintű. Ugyanakkor személytelenebb is. Ezen azt értem, hogy a nem csak a valós érdemek alapján történő kiválasztás (magyarul: meritokrácia) működik jobban, hanem az eljárások, az emberek egymással való bánásmódja is más. Az alacsony bizalomszintű Kínában az emberi kapcsolatok intenzívebbek, a nagycsalád fontosabb. A valódi barátok kapcsolata tényleg szoros, és nem ritkán „testvérnek” szólítják egymást. Japán esetében az emberek számos szabadon alakított kisebb csoport, közösség tagjai (egyetemi klub, azonos szakmát űzők klubjai), ugyanakkor a kapcsolataik is felszínesebbek, a távolabbi családtagokat sok esetben szinte nem is ismerik. Kínában szokás, hogy a család gondoskodik az idős szülőkről/nagyszülőkről, és még akik megengedhetik maguknak sem igen teszik öregek otthonába őket, ellenben Japánban igen, ahol pl Amerikában is.

 Másrészt, állítható, hogy különösen a japánok sokszor zavarba jönnek, hogyha külföldiekkel kell kapcsolatba kerülniük: mert a nyelvi akadályokon túl is, sok esetben nem számíthatnak arra, hogy a külföldi reakciója az lesz, amit a többi, velük közös kultúrát osztó embertől megszoktak. Tehát a bizalom nem feltétlenül terjed túl a legtágabb nyelvi-kulturális közösség határain. Ezért könnyebben „összezárnak” a külföldiekkel szemben. Ami persze nem jelenti, hogy csak náluk létezhetne idegengyűlölet. Ugyanakkor Japánban jelen van a külföld iránti érdeklődés, vagy legalábbis a történelemben sok alkalommal felszínre tört (ahogy valaki fogalmazott, a japán történelem zárkózott időszakok és nagy nyitások sorozata). A külföld iránti érdeklődés minden esetben azzal a céllal történt, hogy megtalálják azokat az elemeket, amelyeket saját fejlődésükhöz használhatnak, miközben megőrzik a saját identitásukat. Kína esetében viszont nem igazán találunk igazán sikeresnek mondható „nyitást”. A kínai társadalom szinte sohasem érdeklődött a külföldiek iránt, többnyire „elég volt magának” és amikor rájöttek, hogy a külföldiek erősebbek, mint ők, akkor is pusztán a technológiai fölénnyel és nem a társadalomszervezési fölénnyel – azzal, hogy a saját társadalmi intézményeik változtatásra szorulnak – magyarázták a helyzetet.

 Remélem, sikerült érthetően összefoglalnom, hogy mennyiben más a japán és a kínai társadalom. Még egyszer, nagyon röviden: a bizalom szintje az a fogalom, amelynek alapján nagyon könnyen megérthető e két ország különbsége. Emellett természetesen nyelvi, vallási és egyéb különbségek is fontosak, valamint az, hogy Kína a nagy ókori birodalmak egyike, és az egyetlen közülük, amelyik a mai napig is létezik – míg Japán eredetileg a kínai kultúrkör része, számos egyedi vonással.