Majd visszaugrunk több mint fél évszázadot, az
1920-as évekbe, amikor két kisgyerek története elkezdődött, akik később az „Isten veled, ágyasom” opera című főszereplőiként
váltak híressé.
A pekingi opera (jingju) több száz évvel ezelőtt alakult ki, sőt, az 1990-es évek
elején ünnepelhette létrejöttének kétszázadik évfordulóját (pontosabban azt,
hogy a forrásául származó anhui-i operát első ízben Pekingbe hozták). Európai
szemmel nézve különösen furcsának tűnhet ez a műfaj: több órányi hosszúságú
történelmi témájú művek előadásáról van szó, ahol minden szerepet férfiak
játszanak (ahogy a régi görögöknél, a nőkét is), és olyan archaikus nyelven
énekelnek, hogy nincs élő ember, aki értené a szöveget. A film címét (és
főtémáját) adó, Ba Wang Bie Ji (szó
szerint „A király elválik ágyasától”)
című opera röviden arról szól, hogy mikor Xiang Yu király hadba indul és elbukik,
legkedvesebb ágyasa együtt akar halni vele, de mikor ezt elutasítják, öngyilkosságot követ el a király kardjával. Manapság egyébiránt a jingju nem mondható különösebben
népszerűnek, bár ez a kínaiak többségének faék egyszerűségű (hogy ne a
rokonértelmű idegen szót használjam) popdalokon való zenei szocializálódását
tekintve talán nem is olyan meglepő. Ez szerencsére nem jelenti, hogy a műfaj teljesen
halott lenne: Tan Dun 1996-os Marco Polo
című operája pl remekül keveri a nyugati és kínai opera elemeit, nem is szólva
azokról a popdalokról (pl Zhou Jielun-nél) amelyek mutatnak némi hagyományos
kínai zenei hatást.
A film története szerint az 1924-es évben Diaozi-t
prostituált anyja adja oda egy színtársulat vezetőjének, mondván, hogy nem tud
gondoskodni róla. Itt Diaozi megismeri Shitou-t – egy másik kisgyereket, aki
amolyan vezéregyéniség a tanoncok között – és életre szóló jó barátok lesznek.
Diaozi-t, mivel nőiesen jóképű, női szerepek eljátszására képezik, amelyhez
persze előbb kellőképpen meg kell törni a személyiségét, hogy elfogadja, hogy ő
márpedig nem férfi, hanem nő. Később a második világháború táján immár Dieyi és
Xiaolou néven fényes karriert futnak be mint pekingi opera-énekesek, leginkább
az Isten veled, ágyasom két
főszereplőjeként tündökölnek. Barátságukra az vet árnyékot, hogy Xiaolou
feleségül vesz egy nőt, aki Dieyi anyjához hasonlóan prostituált volt…
Chen Kaige rendező filmje sötét és drámai
költőiségével elképesztően ambiciózus vállalkozás: a megkísérli bemutatni a
huszadik századi kínai történelem minden fontosabb eseményét a két pekingi
opera-színész történetén keresztül. Úgy vélem, már a film zenéjének főtémája
érzékelteti a hangulatát: egészen kegyetlen, ahogy a pekingi opera
ütőhangszereinek jellegzetes nyitánya után a szimfónikus zenekar kvintjeibe
hamisnak tetsző hangon belesír az erhu,
a kínai kéthúros hegedű hangja:
Azok az iszonytató megpróbáltatások és az a fájdalom, amely a képekből sugárzik, szinte elmondhatatlan. Diaozi/Dieyi-t – SPOILER – megcsonkítják, félholtra verik, a szájában kotorásznak fabottal, véresre vesszőzik a tenyerét, megerőszakolják, ópiumra szoktatják, homoszexuálist nevelnek belőle, és mellesleg megalázzák a kulturális forradalom alatt. Shitou/Xiaolou alig kap kevesebb verést, mint társa, viszont mivel ő „férfi”, ezért valamelyest könnyebben viseli a szenvedéseket. A végén azonban legalább akkora lesz a büntetése is. A kulturális forradalom idején való meghurcoltatás lehetőséget ad a szereplők erkölcsi hibáinak megjelenítésére: az ilyen alkalmakkor világlik ki, mennyire nehéz dolog a bátorság és szeretet, és mennyire könnyű gyávának lenni. Kényelmetlen kérdés, hogy mit tennénk mi, maiak, egy hasonló helyzetben? A rendező mindenesetre válaszolt a kérdésre, ugyanis feljelentette az apját akkoriban… (A filmtől függetlenül is egyébként, érdekes megfigyelni azokat a hasonlóságokat és különbségeket is, amik a kommunista terror hazai és kínai változata között fennállnak, mint ahogy például a számos okból Kínában jog eszközeit sem használták fel a kommunizmus építéséhez úgy, ahogy azt Kelet-Európában tették.)
Ugyanakkor nem véletlen, hogy költőinek
neveztem a filmet: mindaz az erőszak, amely ilyen brutális felsorolásként
naturalistának hat, ebben a műben a stilizáltsága mellett a rendezés miatt
inkább úgy jelenik meg, mint egy Shakespeare-drámában szereplő gyilkosságok és
öngyilkosságok. Ahogy Dieyi a kulturális forradalom-jelenetben üvölti: ami
történt, az karmikus volt; a végzet teljesült be a szereplőkön. És ez a végzet,
amit akár metafizikainak is lehet nevezni, elejétől a végéig átitatja az egész
művet.
Ennél többet hirtelen nem is tudok mondani
erről a filmről, amely újfent, sokadszor aláhúzza számomra, hogy a kulturális
különbségek mellett valójában az emberi lényeg ugyanaz, és a szeretet,
gyűlölet, gyávaság és bátorság, az öröm és fájdalom olyan dolgok, amelyek
átívelnek minden kultúrán. A Ba Wang Bie
Ji nem pusztán Kína modern kori történetének és a kínaiak szenvedéséinek
allegóriájaként, hanem a szereplők végzetdrámájaként is kihagyhatatlan remekmű,
amelyet mindenkinek meg kellene néznie, aki eddig még nem tette volna.
Aki bírja az angol
feliratot, íme itt megtekinthető:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése