Zhao Jiping: A páva szelleme - zeneajánló

 Az előző bejegyzésben említett film zeneszerzőjének kompozíciója. Gyönyörű zenekari színekkel és harmóniákkal dolgozik, minden klasszikus zene-kedvelőnek ajánlom figyelmébe!

Isten veled, ágyasom - filmajánló

 Peking, 1979. Két alak lép egy színház félhomályos, inkább arénára emlékeztető színpadára: a kulturális forradalom végeztével ismét lehet pekingi operát játszani. 现在好了… Xianzai hao le. – „A dolgok most jobbak lettek”.

 Majd visszaugrunk több mint fél évszázadot, az 1920-as évekbe, amikor két kisgyerek története elkezdődött, akik később az „Isten veled, ágyasom” opera című főszereplőiként váltak híressé.

 A pekingi opera (jingju) több száz évvel ezelőtt alakult ki, sőt, az 1990-es évek elején ünnepelhette létrejöttének kétszázadik évfordulóját (pontosabban azt, hogy a forrásául származó anhui-i operát első ízben Pekingbe hozták). Európai szemmel nézve különösen furcsának tűnhet ez a műfaj: több órányi hosszúságú történelmi témájú művek előadásáról van szó, ahol minden szerepet férfiak játszanak (ahogy a régi görögöknél, a nőkét is), és olyan archaikus nyelven énekelnek, hogy nincs élő ember, aki értené a szöveget. A film címét (és főtémáját) adó, Ba Wang Bie Ji (szó szerint „A király elválik ágyasától”) című opera röviden arról szól, hogy mikor Xiang Yu király hadba indul és elbukik, legkedvesebb ágyasa együtt akar halni vele, de mikor ezt elutasítják, öngyilkosságot követ el a király kardjával. Manapság egyébiránt a jingju nem mondható különösebben népszerűnek, bár ez a kínaiak többségének faék egyszerűségű (hogy ne a rokonértelmű idegen szót használjam) popdalokon való zenei szocializálódását tekintve talán nem is olyan meglepő. Ez szerencsére nem jelenti, hogy a műfaj teljesen halott lenne: Tan Dun 1996-os Marco Polo című operája pl remekül keveri a nyugati és kínai opera elemeit, nem is szólva azokról a popdalokról (pl Zhou Jielun-nél) amelyek mutatnak némi hagyományos kínai zenei hatást.

 A film története szerint az 1924-es évben Diaozi-t prostituált anyja adja oda egy színtársulat vezetőjének, mondván, hogy nem tud gondoskodni róla. Itt Diaozi megismeri Shitou-t – egy másik kisgyereket, aki amolyan vezéregyéniség a tanoncok között – és életre szóló jó barátok lesznek. Diaozi-t, mivel nőiesen jóképű, női szerepek eljátszására képezik, amelyhez persze előbb kellőképpen meg kell törni a személyiségét, hogy elfogadja, hogy ő márpedig nem férfi, hanem nő. Később a második világháború táján immár Dieyi és Xiaolou néven fényes karriert futnak be mint pekingi opera-énekesek, leginkább az Isten veled, ágyasom két főszereplőjeként tündökölnek. Barátságukra az vet árnyékot, hogy Xiaolou feleségül vesz egy nőt, aki Dieyi anyjához hasonlóan prostituált volt…

 Chen Kaige rendező filmje sötét és drámai költőiségével elképesztően ambiciózus vállalkozás: a megkísérli bemutatni a huszadik századi kínai történelem minden fontosabb eseményét a két pekingi opera-színész történetén keresztül. Úgy vélem, már a film zenéjének főtémája érzékelteti a hangulatát: egészen kegyetlen, ahogy a pekingi opera ütőhangszereinek jellegzetes nyitánya után a szimfónikus zenekar kvintjeibe hamisnak tetsző hangon belesír az erhu, a kínai kéthúros hegedű hangja:

 Azok az iszonytató megpróbáltatások és az a fájdalom, amely a képekből sugárzik, szinte elmondhatatlan. Diaozi/Dieyi-t – SPOILER – megcsonkítják, félholtra verik, a szájában kotorásznak fabottal, véresre vesszőzik a tenyerét, megerőszakolják, ópiumra szoktatják, homoszexuálist nevelnek belőle, és mellesleg megalázzák a kulturális forradalom alatt. Shitou/Xiaolou alig kap kevesebb verést, mint társa, viszont mivel ő „férfi”, ezért valamelyest könnyebben viseli a szenvedéseket. A végén azonban legalább akkora lesz a büntetése is. A kulturális forradalom idején való meghurcoltatás lehetőséget ad a szereplők erkölcsi hibáinak megjelenítésére: az ilyen alkalmakkor világlik ki, mennyire nehéz dolog a bátorság és szeretet, és mennyire könnyű gyávának lenni. Kényelmetlen kérdés, hogy mit tennénk mi, maiak, egy hasonló helyzetben? A rendező mindenesetre válaszolt a kérdésre, ugyanis feljelentette az apját akkoriban… (A filmtől függetlenül is egyébként, érdekes megfigyelni azokat a hasonlóságokat és különbségeket is, amik a kommunista terror hazai és kínai változata között fennállnak, mint ahogy például a számos okból Kínában jog eszközeit sem használták fel a kommunizmus építéséhez úgy, ahogy azt Kelet-Európában tették.)

 Ugyanakkor nem véletlen, hogy költőinek neveztem a filmet: mindaz az erőszak, amely ilyen brutális felsorolásként naturalistának hat, ebben a műben a stilizáltsága mellett a rendezés miatt inkább úgy jelenik meg, mint egy Shakespeare-drámában szereplő gyilkosságok és öngyilkosságok. Ahogy Dieyi a kulturális forradalom-jelenetben üvölti: ami történt, az karmikus volt; a végzet teljesült be a szereplőkön. És ez a végzet, amit akár metafizikainak is lehet nevezni, elejétől a végéig átitatja az egész művet.

 Ennél többet hirtelen nem is tudok mondani erről a filmről, amely újfent, sokadszor aláhúzza számomra, hogy a kulturális különbségek mellett valójában az emberi lényeg ugyanaz, és a szeretet, gyűlölet, gyávaság és bátorság, az öröm és fájdalom olyan dolgok, amelyek átívelnek minden kultúrán. A Ba Wang Bie Ji nem pusztán Kína modern kori történetének és a kínaiak szenvedéséinek allegóriájaként, hanem a szereplők végzetdrámájaként is kihagyhatatlan remekmű, amelyet mindenkinek meg kellene néznie, aki eddig még nem tette volna.

 Aki bírja az angol feliratot, íme itt megtekinthető:

"Mi a különbség a japánok és a kínaiak között?"

Saját tapasztalataim is megerősítik azt, hogy Japán és Kína között a legfőbb különbség, hogy Japán egy magas bizalomszintű, Kína egy alacsony bizalomszintű társadalom.

  Egyszer régen édesanyám egyik barátnője, mikor hallotta tőle, hogy Japánban vagyok, megkérdezte őt: „Mi a különbség a japánok és a kínaiak között? Nekem annyira egyformák…” Ebben a bejegyzésben erre a (meglehetősen vicces) kérdésre szeretnék nyújtani egy – reményeim szerint érdekes és elgondolkodtató – választ.

 Természetesen nagyon sok anekdotikus bizonyítékot lehetne felhozni annak az illusztrálására, hogy miben is tér el ez a két kultúra/társadalom. (Zárójelben jegyzem meg, hogy – főleg a kínaiak, akik a mai napig kevesebbet utaznak világszerte – szintén hajlamosak hasonlóképpen gondolkodni, mint a fent említett barátnő, és a „Nyugatban” egy óriási nagy konglomerátumot látni, ahol természetesen mindenki tud angolul. Úgy tűnik, minél távolabb esik valaki, annál kevesebbet tudunk róla, ami persze nem jelenti, hogy saját magunkat vagy a hozzánk közelállókat tökéletesen ismernénk.)

 Hadd adjak azonban egy általánosabb választ, amelyhez Francis Fukuyamát hívom segítségül. Neve ellenére ő egy amerikai társadalomtudós, aki azzal vált híressé, hogy a Szovjetunió bukása után írt egy könyvet, amelyben bejelentette, hogy ezzel „vége a történelemnek”, győzött a liberális demokrácia. Ez természetesen durva leegyszerűsítése a könyv mondanivalójának, de a mostani bejegyzés nem Fukuyama életművével foglakozik (egyébként azóta kiderült, hogy a liberális demokrácia nem győzött: nem csak hogy sokan visszacsúsztak különféle autoriter rendszerekben, de az, hogy az egyes államok demokráciának hívják magukat puszta legitimációs okokból, már régóta így van, így született meg a „demokrácia jelzőkkel” irodalma. Lásd majd erről egy későbbi bejegyzésben.) Bárhogy is, véleményem szerint Fukuyama későbbi könyvei jelentősebbek. Számunkra most a „Bizalom” című írása a legérdekesebb. Ebben arra keresi a választ, hogy miért maradnak jelentős különbségek a gazdaságszervezés és gazdasági fejlettség szempontjából az egyes országok között annak ellenére, hogy ugyanolyan vagy hasonló intézményeket hoznak létre. (Az most külön történet, hogy a bizalom értelmezésében F-nak igaza van-e.)

 Nos, a válasz abban rejlik, hogy léteznek alacsony és magas bizalomszintű társadalmak. Elgondolkoztunk már azon, hogy mi a közös egyik részről a kínaiakban és az olaszokban, illetve másik részről a németekben és a japánokban – és ami azt illeti, az amerikaiakban is? A szerző válasza szerint az előbbiekben alacsony, az utóbbiakban magas a bizalom általános szintje. A „bizalom” itt azt jelenti, hogy milyen mértékben képesek az emberek jóra (vagy legalábbis nekik nem ártó dolgokra) számítani ismeretlenektől, illetve a kormányzattól és államtól. A bizalomnak a társadalmi tőkéhez – tehát az emberek ismeretlenekkel való együttműködési hajlamához – is köze van. Hogyha ennek a szintje magas, könnyebben alakítunk ki üzleti vállalkozásokat ismeretlenekkel; hiszen racionálisan feltételezhetjük, hogy nem fognak becsapni bennünket, vagy nem lesznek erkölcstelenek. Ha viszont nem bízunk az ismeretlenekben, akkor inkább a közvetlen ismeretségi körünkön belül, illetve a családi körünkön belül maradva próbálunk tevékenykedni, avagy személyes kapcsolatokat felhasználva próbálunk érvényesülni és kevésbé a személyes kvalitásaink alapján – mivel nem hiszünk benne, hogy ez lehetséges. A formális állami intézményeket elkerülve vagy megvesztegetve próbáljuk intézni az ügyeinket. Az alacsony bizalomszintre, ahogy egy tanulmány (Bo Rothstein /2005/: A társadalmi bizalom és a kormány tisztessége, az ok-okozati mechanizmus) is idézi, csodálatos példa a Keresztapa című film eleje: az olasz bevándorló, aki tisztességes amerikai akart lenni, ezért mikor sérelem érte, a rendőrségre ment, de mikor az állam által alkotott jogrendszer nem szolgáltatott igazságot neki, Don Corleonéhoz, a Keresztapához fordul – tehát a „személytelen intézmény” helyett a személyes kapcsolatot kénytelen választani, mivel az előbbi igazsága csupán a többségnek jár. A Keresztapa megmutatja, hogy a kisebbségek adott esetben nem bíznak meg a többségi intézményekben, és teljesen racionálisan teszik ezt. Képzeljük el, milyen az, hogyha nem csak a kisebbségek, hanem senki nem bízik sem a kormányzatban, sem egymásban.

 Saját tapasztalataim is megerősítik azt, hogy Japán és Kína között az legfőbb különbség, hogy Japán egy magas bizalomszintű, Kína egy alacsony bizalomszintű társadalom. Elég csak összehasonlítani egy japán és egy kínai nagyvárost: a közlekedési morált (betartjuk a szabályokat, mert tudjuk, hogy azok értünk vannak – versus: nem foglalkozunk a szabályokkal) vagy a szemetelést (a saját portánkat tisztán tartjuk, de a lépcsőház már nem tartozik a saját portánkhoz – versus: nem akarunk másoknak 迷惑-t /kényelmetlenséget, kellemetlenséget/ okozni). Bármilyen furcsa, de Japánban a család csakugyan nem fontos, ellenben az egyéb közösségek és társulások annál inkább. Ezzel szemben Kínában a család a mai napig elsődleges fontosságú.

 Egy későbbi könyvében (A politikai rend eredete, 2011) Fukuyama úgy érvel, hogy a híres konfuciánus etika is tulajdonképpen a patriarchális nagycsalád megerősítésére szolgált, és ellentétbe került a központi állam felépítésének céljaival, amelynek leginkább a legista filozófia (tehát az uralkodó személyes példája helyett a szigorú törvényekre és kegyetlen végrehajtásra építő elmélet) felelt meg. Az alacsony bizalomszintű társadalomban a személyes és családi kapcsolatok keretében zajlik az élet; ami ezen túlterjed, az amolyan „természeti állapot”. Természetesen Fukuyama konfucianizmus-olvasata igen szubjektív, mivel a nagycsalád fontosságát emeli ki és nem azt, hogy a konfuciánus klasszikusok szerint az egyén a családban kezdi tanulni az erényeket, de azokat fokozatosan terjeszti ki az egyre távolibb és távolibb világra. Például a kínai etika szerint, ha megtanulunk tiszteletet érezni a saját nagyszüleink iránt, akkor megtettük az első lépést afelé, hogy általában az idős emberekhez is tisztelettel közelítsünk. A konfuciánus filozófusok továbbá mindig uralkodók tanácsadói voltak, akik a szertartások tiszteletére és az emberi példamutatás fontosságára hívták fel a király figyelmét. Tehát a család fontossága nem jelenti azt, hogy ne ismernék el a többi ember, a világ, az „égalatti” fontosságát. Csupán annyit jelent, hogy a gyakorlatban inkább a közeli családtagokban és barátokban bíznak, és nehezebben nyílnak meg az ismeretlenek felé. Ami persze nehezíti a nagyvállalatok és demokratikus kormányzat létrehozását, hiszen ezek az intézmények formális, személytelen szabályokra épülnek, amelyeket elvileg mindenkinek tiszteletben kellene tartania, belátva, hogy az üzleti tisztesség vagy az alacsony szintű korrupció végső soron mindannyiunk érdeke.

 Ugyan Fukuyama a fentebb említett könyvében a gazdasági szervezetek létrehozatalát elemezi, de a bizalom és társadalmi tőke nem csak a gazdaságban, hanem az élet minden területén fontossággal bír – főleg a társadalmat átható állam és a politikai intézmények vonatkozásában. Itt is igazolt az elmélet: a japán kormányzatnak nagyobb a tekintélye, mint a kínai kormánynak. Ami persze nem jelenti azt, hogy a japánok a különösebben bíznának politikusokban. Csupán arról van szó, hogy a formális intézmények és az általános hatáskörű informális szabályok tekintélyesebbek. És fontos, hogy Kínában ennek ellenére sikerült egységes, modern államot létesíteni, más kérdés, hogy az mennyire működik vagy működött jól.

 Hogyha mindez igaz, akkor hogyan és miért tartanak össze a kínaiak, mint nemzet? Nos, egyrészt az ő összetartásuk távol esik a modern nemzetfogalomtól, és inkább a törzsi összetartozáshoz hasonlítható. Roger Scruton érdekes megállapítása (A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye című 2010-es könyvében), hogy a modern polgári társadalom a törzsi hovatartozáson való felülemelkedéssel kezdődik, és ennek kialakulásában a nemzetállamoknak jelentős érdemeik vannak. A nemzetállam keretében alakultak ki ugyanis azok a politikai intézmények, amelyek elválasztották az államot a vallástól, és lehetővé tették az emberek civil társulásként való együttélését a szekurális jogrendszer alatt. (Ami persze nem jelenti azt, hogy egy nemzetállam egy bizonyos közös kulturális háttér nélkül is működőképes lehet.) A tengerentúli kínai kisebbségek esetében erre egyértelmű az, hogy törzsi módra elkülönülnek a többségtől: egyszerűen nem érdeklődnek a befogadó ország kultúrája és nyelve iránt, különösen, hogyha hátrányos megkülönböztetés alanyai. (Mint például az Egyesült Államokban, ahol a négerekkel szembeni történelmi bűnök miatt érzett kollektív lelkiismeret-furdalás következtében javult a velük szembeni bánásmód (néha meglehetősen nehezen igazolható kedvezményeket is nyújtanak nekik, kollektíve felelősnek tekintve ugyanakkor a többséget – lásd: John Kekes A liberalizmus ellen című 1997-es könyvének „kollektív felelősség” című fejezetét) – de a kínai bevándorlókkal, avagy a „kulik” leszármazottaival szemben nem.

 (Mindenki tudja egyébként, hogy a „kulimunka” kínai jövevényszó, az eredeti kínai szó 苦力 „keserű erőfeszítést” jelent? Egyszer minden bizonnyal érdekes lenne látni egy filmet, amely a Keresztapa tengerentúli kínai változata…)

 Ami pedig az anyaországban élő kínaiakat illeti, nos, őket valamennyire a nacionalizmus egy bizonyos változata tartja egyben. Arról a fajta nacionalizmusról beszélek, amely egy ellenségkép létrehozásán alapszik. Bár az Egyesült Államokat sem kedvelik túlságosan, ez az ellenség történelmi okokból elsősorban Japán (bővebben lásd majd egy későbbi bejegyzésben).

 (Másrészt: ami a japán nacionalistákat illeti, ezek radikális kisebbséget képeznek, és tevékenységük többnyire kimerül a helyi – egyébként teljesen legális, de mindig külpolitikai feszültségeket szító – holokauszt-tagadásnak megfelelő „nem volt nanjingi mészárlás, nem kísérleteztünk embereken a világháborúban, nem a mi hibánk az, hogy gyarmatosítottunk” tematikájú tüntetésekben. A többség mérsékeltebb nézeteket vall, inkább apolitikusak és pragmatikusak, valamint nacionalista helyett inkább patriótának tekinthetők, így „japánságuk” kimerül a közös kultúra tiszteletében.)

 Akkor hát melyik ország a „jobb”? Jó dolog egy Japán-féle magas bizalomszintű társadalom vagy mégsem annyira? Nos, az ilyen társadalmak között is nagyon nagy különbségek vannak (Németországban és az USA-ban is magasabb szintű a bizalom/társadalmi tőke), de könnyű amellett érvelni, hogy jobb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb, mint egy alacsony bizalomszintű. Ugyanakkor személytelenebb is. Ezen azt értem, hogy a nem csak a valós érdemek alapján történő kiválasztás (magyarul: meritokrácia) működik jobban, hanem az eljárások, az emberek egymással való bánásmódja is más. Az alacsony bizalomszintű Kínában az emberi kapcsolatok intenzívebbek, a nagycsalád fontosabb. A valódi barátok kapcsolata tényleg szoros, és nem ritkán „testvérnek” szólítják egymást. Japán esetében az emberek számos szabadon alakított kisebb csoport, közösség tagjai (egyetemi klub, azonos szakmát űzők klubjai), ugyanakkor a kapcsolataik is felszínesebbek, a távolabbi családtagokat sok esetben szinte nem is ismerik. Kínában szokás, hogy a család gondoskodik az idős szülőkről/nagyszülőkről, és még akik megengedhetik maguknak sem igen teszik öregek otthonába őket, ellenben Japánban igen, ahol pl Amerikában is.

 Másrészt, állítható, hogy különösen a japánok sokszor zavarba jönnek, hogyha külföldiekkel kell kapcsolatba kerülniük: mert a nyelvi akadályokon túl is, sok esetben nem számíthatnak arra, hogy a külföldi reakciója az lesz, amit a többi, velük közös kultúrát osztó embertől megszoktak. Tehát a bizalom nem feltétlenül terjed túl a legtágabb nyelvi-kulturális közösség határain. Ezért könnyebben „összezárnak” a külföldiekkel szemben. Ami persze nem jelenti, hogy csak náluk létezhetne idegengyűlölet. Ugyanakkor Japánban jelen van a külföld iránti érdeklődés, vagy legalábbis a történelemben sok alkalommal felszínre tört (ahogy valaki fogalmazott, a japán történelem zárkózott időszakok és nagy nyitások sorozata). A külföld iránti érdeklődés minden esetben azzal a céllal történt, hogy megtalálják azokat az elemeket, amelyeket saját fejlődésükhöz használhatnak, miközben megőrzik a saját identitásukat. Kína esetében viszont nem igazán találunk igazán sikeresnek mondható „nyitást”. A kínai társadalom szinte sohasem érdeklődött a külföldiek iránt, többnyire „elég volt magának” és amikor rájöttek, hogy a külföldiek erősebbek, mint ők, akkor is pusztán a technológiai fölénnyel és nem a társadalomszervezési fölénnyel – azzal, hogy a saját társadalmi intézményeik változtatásra szorulnak – magyarázták a helyzetet.

 Remélem, sikerült érthetően összefoglalnom, hogy mennyiben más a japán és a kínai társadalom. Még egyszer, nagyon röviden: a bizalom szintje az a fogalom, amelynek alapján nagyon könnyen megérthető e két ország különbsége. Emellett természetesen nyelvi, vallási és egyéb különbségek is fontosak, valamint az, hogy Kína a nagy ókori birodalmak egyike, és az egyetlen közülük, amelyik a mai napig is létezik – míg Japán eredetileg a kínai kultúrkör része, számos egyedi vonással.

Ars Poetica, avagy miről fog szólni ez a blog

 Üdvözlök minden olvasót! Egy japán egyetem „kormányzás és jog” szakos PhD hallgatója vagyok. Már több mint négy éve élek Japánban, az ELTE jogi karának elvégzése után másfél évig fokozat megszerzésére nem irányuló kutatást folytattam, majd két évig mesterképzésben vettem részt, mielőtt felvételt nyertem volna az itteni doktori képzésre. A japán kormányzat és társadalom mellett más kelet-ázsiai társadalmak (elsősorban Kína, Taiwan, Korea) is foglalkoztatnak, angol és japán nyelvtudás mellett tanulok kínaiul is (nem állíthatom, hogy „beszélek kínaiul”, mert, ahogy Germanus Gyula az arab nyelvről megjegyezte, a kínai nyelv is „olyan, mint a tenger, csak kezdete van, de nincs vége”). A keleti nyelvek tanulása (és a hozzájuk kapcsolódó kulturális ismeretek elsajátítása, avagy ha úgy tetszik, az „orientalisztika”) mellett legkedvesebb időtöltésem a zenélés/klasszikus zene. Tizennégy éve csellózok, néha zongorázni is próbálok, emellett régebben szerettem partitúrákat tanulmányozni. Legújabb hobbim a matematika és statisztika-tanulás, valamint informatika. :)

 Általános jogi tanulmányok után jogszociológiával, illetve jogi – és politikai filozófiával foglalkoztam, a mostani kutatásom közelebb áll a politikatudományhoz: a politikai megegyezések társadalmi-gazdasági fejlődésre gyakorolt hatásával foglalkozom. Egyelőre csupán két-három tanulmányt publikáltam angol nyelven internetes szakfolyóiratokban, mely írásokkal szemben nagyon kritikus vagyok.

 A korábbi, nagyjából két évig rendszeresen, az elmúlt két évben ritkábban vezetett személyes „naplóm” után úgy döntöttem, hogy mostantól egy más tematikájú blog írásába kezdek. Igyekezni fogok nagyjából hetente egy-egy olyan bejegyzést írni, amely nem csak a barátaim és családtagjaim, hanem bárki érdeklődésére számot tarthat, elsősorban, de nem kizárólag kelet-ázsiai politikával, társadalommal, kultúrával kapcsolatos témákban (mint az előző bekezdésben látható, hogy az érdeklődésem igen heterogén – jog, politika, orientalisztika, nyelvek, filozófia etc – így valószínűleg az itt olvasható írások is igen színes tematikájúak lesznek). Lehetőleg minél közérthetőbben és minél élvezhetőbb stílusban írott, olyan bejegyzésekre lehet számítani, amelyek nem érik el a „tudományos tanulmány” szintjét, de képesek arra, hogy nyújtsanak néhány olyan tudás-töredéket, mely alapján az olvasó képes lesz valamivel mélyebb, valóság-közelibb képet alkotni valamely kelet-ázsiai társadalomról, illetve az ott élő emberekről - illetve saját magunkról is.

  Az ilyen írásoknak ugyanis nem csupán érdekesség-értékük van: tartsuk szem előtt Francis Fukuyama állítását (amellyel mélységesen egyetértek, és a blog mottójának is ezt választottam), mely szerint „aki csupán egy országot ismer, az valójában nem ismer egyet sem”. Minden esetben, amikor arról hallunk, hogy máshol hogyan is mennek a dolgok, véleményem szerint érdemes tükörként használni a kapott tudást, akár tetszik, amit az adott tükörben látunk, akár nem. Hiszen az a felismerés, hogy „másképp is lehet csinálni valamit”, inspirációt jelenhet a fantáziánk számára, adott esetben cselekvésre is késztethet és komolyan gazdagíthatja az életünket. Még akkor is, hogyha a más helyeken látott megoldások sok esetben nem alkalmazhatóak nálunk ugyanabban a formában. Javaslom, hogy minden bejegyzést próbáljunk ebben a szellemben olvasni.