Ezek nagyon fontos kérdések mindenki számára, úgyhogy
érdemes végigolvasni a következő írást: egyszerű, rövid és könnyen érthető
választ próbálok adni mindkettőre, mire végigszenveded magad ezen a szövegen. De
ha túl türelmetlen lennél, máris itt a válasz két szóban: az „emberi tőkétől”.
Ha jobban tetszik: a „humán erőforrásoktól”.
Pontosan miért és hogyan is?
Van itt egy érdekes TED videó. Egy kínai közgazdász azt
taglalja, hogy miért megy jobban Kínának, mint Indiának.
Persze érdemes megnézni, de akinek nincs kedve, annak
számára összefoglalom: a lényeg, hogy Kína nem azért jobb, mint India, mert a
kormányzata nem demokratikus, hanem azért, mert mindig is felülmúlta Indiát egy
tekintetben: „human capital”-ben, azaz emberi tőkében. Vagyis abban, hogy az
emberek mennyire képzettek, mennyire vannak hasznos és hasznosítható tudás
birtokában.
Van itt még egy érdekes cikk, amelyben két magyar
közgazdász a gyenge magyar innovációs és gazdasági teljesítmény okait taglalja.
Persze érdemes elolvasni, de akinek nincs kedve, annak számára összefoglalom: a
rendszerváltás után átalakítottuk a politikai és gazdasági intézményeket, de
nem tudtuk átalakítani a gondolkodásmódunkat, ami különösen ránk fért volna,
ugyanis a világban éppen egy nagy átmenet zajlik: az ipari kapitalizmusról az
információs társadalomra való áttérés. Ezt a változást már sokan bejelentették
az elmúlt 30-40 évben, és a legfejlettebb országokban sem ment végbe teljesen,
de azért egyértelműen kibontakozóban van. A lényege pedig „a tudás termelése és elosztása a tárgyak termelése és elosztása helyett”
(Peter Drucker). Az alkalmazott technológiák gyorsan változnak, az innováció és
újítás egyre sűrűbb – nagyobb fokú kreativitás szükséges a versenyképességhez –
nagyobb mértékű a kooperáció, mint korábban, a szervezetek nem a annyira
hierarchikusak, inkább hálózat-jellegűek lesznek. Nagy lehetőségeket rejtő
időszak, már ahol sikerül véghezvinni. Mert úgy néz ki, Közép – és
Kelet-Európában egyelőre nem nagyon sikerül. Miért is? Az alacsony mobilitás,
szocializmusban megszokott reakciók, államtól való függőség és hasonlók miatt.
Mondják a szerzők. Sok mindenben szerintem igazuk is van,
de talán mégsem mindenben. Először is vegyük észre azt, hogy a 90-es évek
környékén még senki nem ezzel jött. Miután a kommunizmus elbukott, 1990
környékén mindenki azt gondolta, hogy azok az országok lesznek sikeresek,
amelyek „a legkedvezőbb feltételeket
teremtik meg a nemzetközi tőke beáramlása számára”. Sajnálatos, hogy sokan
még ma is így gondolják: ez az idézett mondat Sárközy Tamás „Magyarország
kormányzása” című 2012-es könyvéből származik (13. o. – igaz,
Világbank-tanulmányokra utalva). (Még egyszer: 2012-ből!) Szóval úgy tűnik,
sokan nem azt gondolják/gondolták, hogy nekünk kellene innovatívnak lennünk
vagy tanulnunk – hanem azt, hogy szerényen húzzuk meg magunkat a gazdaságilag
erősebbek ölelő karjaiban.
De tényleg helyes ez az értékelés? Nem igazán, mégpedig
három okból.
Először is: a 90-es években még Közép-Európában is
lehetett bízni abban, hogy jön majd nemzetközi tőke. 2000 után azonban már nem
nagyon. Miért? Mert „megjelent kétmilliárd fő új munkaerő a világpiacon, [amely
a korábbi költségek töredékéért gyárt le mindent]”. (Veress József,Gazdaságpolitika előadás, 2010.) Szóval a multik már nem jönnek hozzánk, mennek
inkább Indiába vagy Kínába.
Másrészt: tényleg annyira „nemzetközi” az a tőke, ami
hozzánk jött? Vajon tudják a magyarok, hogy milyen külföldi cégek jönnek vagy
jöttek hozzájuk? Pankaj Ghemawat (amerikai közgazdász) 2013-as előadása szerint
a nálunk állomásozó külföldi cégek 21%-a német, 17%-a holland, 13%-a osztrák, 21%-a
egyéb európai, csak 5%-a amerikai, és máris 76%-nál tartunk. Összesen tehát a
„nemzetközi” tőke több mint 70%-a Európából származik Magyarországon, és azon
belül is leginkább német területekről – ez lenne az a nagy nemzetköziség?
Harmadrészt pedig, csak úgy mellesleg: soha egyetlen
állam sem vált sikeressé csak és
kizárólag a nemzetközi tőkétől. Ott van pl Szingapúr, a világ legnyitottabb
gazdasága és az egyik legsikeresebb is a „nyitottság-modell” követői közül.
Szingapúr korábbi miniszterelnöke a következőket mondta a külföldi
beruházásokról: „Persze, az általában elfogadott elmélet az volt, hogy a multik
kizsákmányolják az olcsó munkaerőt és az olcsó nyersanyagokat. Nekünk nem
voltak nyersanyagaink, csak munkaerőnk. Szóval meghívtuk őket, hogy
zsákmányolják csak ki a munkaerőnket. És akár kizsákmányoltak bennünket, akár nem,
ebben a folyamatban megtanultuk tőlük,
hogy hogyan kell úgy dolgozni, ahogy
egyébként sohasem tudtunk volna.” (Idézi Daniel A. Bell: East Meets West,223.o.) De Szingapúron kívül tényleg nem sokan lettek sikeresek „külföldi
beruházások bevonzásával”, és Szingapúr sem csak és kizárólag ettől jutott
előre. Hanem a tanulástól.
Már közelítünk a konklúzióhoz, ami az lesz, hogy ha a kormányzat nem ruház be, elsősorban
az emberi tőkébe (de amennyire csak lehet, máshova is, amiben van esélyünk a
versenyképességre), akkor soha az életben nem fogunk fejlődni sehová. De előtte
még jöjjön ez a 2011-es tanulmány Robert Wade-től „The Capacity-Enhancing Developmental State” (A kapacitás-növelő
fejlesztő állam) címmel, ami megmondja a tutit. Érdemes elolvasni, de ha de
valakinek nincs kedve, annak számára összefoglalom ezt is. Wade a korábbi
műveiben azzal indított, hogy vetett egy pillantást arra: kik azok az országok,
akik képesek voltak ugrásszerű fejlődést felmutatni a huszadik században (rövid
a lista: Japán, Dél-Korea, Taiwan, Hongkong, Szingapúr és Izrael – többnyire ezeket
szokták „fejlesztő államoknak” is tekinteni). Majd itt felteszi a kérdést: mi
egészen pontosan a fejlődés? A gazdasági növekedés lenne az? Az, hogy pl sok
pénzed van? Nos, nem egészen. Hiába adnak segélyt az éhező afrikaiaknak, valahogy
sohasem tudnak fejlődni. (Gondold tovább, hogy ez mit jelent Magyarország
vonatkozásában.) Ahogy Amartya Sen kiderítette, a fejlődés lényege a
„kapacitások fejlesztése” („reconceptualizing
development as capacity expansion”). A kapacitások fejlesztése pedig azt
jelenti, hogy képesek vagyunk az intézményeket/szokásokat átalakítani, tanulni,
újítani, „innoválni”, előfeltétele pedig a tanulásra való hajlandóság:
kíváncsiság, nyitottság, érdeklődés. Ha pedig ez így van, akkor az állam, azaz
a kormányzat elsődleges feladata: az emberek kapacitásainak fejlesztése. Miért
a kormányzaté? Azért, mert helyettük, azaz helyettünk senki sem fogja megtenni.
Nem lehet elvárni senkitől, hogy bennünket akarjon megváltoztatni, esetleg
vetélytársakat kinevelni belőlünk saját maga számára. Saját magunknak kell
igyekeznünk előrelépni és ehhez kreativitásra, beruházásra, tanulásra van
szükség.
Pontosan ez az,
amit a kormányzatnak csinálnia kellene ahhoz, hogy az adott ország ténylegesen
előre jusson. Tehát nem a „megszorítósdira”, az ígéretekkel való lekenyerezésre, a húzd meg – ereszd meg-re, hanem
a kapacitások bővítésére, ahol csak lehet. És csinálja ezt a kormányzat a mi
esetünkben? Sajnos nem igazán. Legyünk őszinték: 1990 óta egyetlen kormány
sem csinálta (előtte meg még annyira sem). A mostani sem és valószínűleg a következő sem. Miért? Mert, mint
mondtam, ez beruházást igényelne, nem
pedig osztogatást. Azt igényelné, hogy egy miniszterelnök (vagy -jelölt) kiálljon az
emberek elé, és azt mondja: „Fejlődjünk együtt! Segítünk, hogy tanuljatok,
segítünk, ha tenni akartok” – vagy legalábbis nem gátolunk, és „olyan
környezetet teremtünk, ami segít ebben”. Szóval a kormányprogram kérne valamit az emberektől, nem pedig ígérne nekik (legjobb esetben felhívást tartalmazna, hogy „csináljuk
együtt”). Ezt demokratikus úton szinte soha sehol sem lehetett megcsinálni (a
sikeres fejlesztő államok tűzzel-vassal, nem pedig demokráciával dolgoztak, és nem
emberbaráti hevületből, hanem főleg külső fenyegetettségük miatt voltak
kénytelenek fejlődni), de ez már egy másik téma; viszont Magyarországon
különösen nehéz. Miért nehéz? Mert ahogy Tölgyessy Péter némileg rezignáltan megállapítja, az a párt, „aki Magyarországon pozitív reformprogrammal
áll elő, az nagyon ráfázik, az a biztos út a választási vereség felé. Két dolog
kell a sikerhez: együtt kell álmodni az emberekkel egy könnyű megoldásról,
másfelől pedig fel kell mutatni a gonoszt. A ’gonosz’ az a másik oldal… elő
kell hozni az évszázados… állításokat arról, hogy mi a gonosznak a mozgatója,
és máris megvan a politikai siker titka”.
Szóval úgy tűnik,
hogy a kormányzat nem invesztál olyan dolgokba, mint a kapacitás-növelés. Aki
eljutott eddig ebben az írásban, annak talán nyilvánvaló a következő gondolat.
Akkor hogyan lehetsz sikeres TE, mint egyén, a kormányzat inkompetenciája
ellenére? A kulcs nagyon egyszerű: vegyük komolyan az élethosszig való
tanulást, és ruházzunk be saját kapacitásainkba mi magunk. Először is, ha még
nem tettük volna, tanuljunk meg angolul – ez kinyitja a világ ablakát. Aztán
pedig gondolkozzunk el azon, hogy mi érdekel, és ezzel mit tudunk kezdeni.
Szélesítsük a horizontunkat. Próbálkozzunk dolgokkal, és ne adjuk fel a
reményt, hogy tudunk javítani a helyzetünkön. Végső soron: szerezzünk hasznosítható
ismeretet, lássunk világot. A számítógép és az informatikai eszközök jó
kezdetet jelentenek hozzá. Az internet a televíziónál ezerszer több választási
lehetőséget ad, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. (És nem csak
hazabeszélek: nyilván nem mindenki lehet egyetemi oktató, ahogy én szándékozok
lenni, de én is megteszem a magamét annyiban, hogy minél több matematikai,
statisztikai és informatikai módszert igyekszem tanulni, amelyek valahogy nem
túlzottan népszerűek a jogászok/jogtudósok körében, bár most már nem tudom, hogy én mennyire számíthatom ezekhez magamat.)
Ha pedig eljutottál az olvasásban eddig a pontig,
gratulálok: azzal, hogy követted ezeket a gondolatokat, már így is többet tettél a fejlődésed érdekében, mint azon
ismerőseink többsége, akik a kereskedelmi tévék műsorain vagy a szükségképpen
pártos politikai beszélgetős műsorokon túl nemigen jutnak el izgalmasabb
gondolatokig. Vagy azok, akik egyáltalán nem akarnak tanulni semmit és így
fejlődni sem akarnak. Vagy éppen azok, akik úgy vélik, hogy a tanulás soha nem
terjedt túl a bemagolható adatokon, és nem értik meg a különbséget az adat és információ között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése