Hogyan lehet és hogyan érdemes nyelveket tanulni?

 Hankiss Elemérnek volt egy javaslata pár éve (2009-ben), érdemes visszagondolni rá, idézem:

 "Külön kiemelek egy lehetséges programot, amely ez II. Józsefre utalva nevezzünk el Kalapos király-programnak. Célja az volna, hogy tíz-tizenöt év alatt kétnyelvűvé alakítsa az országot. Mert ha tíz év múlva is legfeljebb csak az ország egynegyede tud majd jól beszélni, olvasni, írni egy világnyelven (a magyar sajnos nem az), akkor aligha tudunk bekapcsolódni a globális innovációs folyamatokba. Érthetetlen számomra, hogy az iskolapadokban eltöltött 8 vagy 12 év miért nem elegendő ahhoz, hogy a diákok jól megtanuljanak egy idegen nyelvet. Az eddigi kudarc a magyar oktatásügy súlyos szégyene. Mielőbb ki kell dolgozni és országosan bevezetni, következetesen végrehajtani egy új programot. Komoly ösztönzők, bevezetés is szükséges ahhoz, hogy a társadalom maga is megmozduljon. Elképzelhetők például a következő intézkedések:

 Mondjuk 2012. január elseje után tanári diplomát csak az kaphat, aki legalább egy felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik. A már diplomával rendelkező tanároknak 2014-ig kell pótlólag letenniük a nyelvvizsgát.

 2014 után országgyűlési képviselő, városok polgármestere és jegyzője, minden magas rangú köztisztviselő (főosztályvezető és följebb, helyettes államtitkár és államtitkár, miniszter, országos intézmények vezetője és vezető tisztviselője, állami vállalatok vezető tisztviselője, IT és FB tagja) csak az lehet, aki legalább egy nyelvből felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik. A jelenleg hivatalban lévőknek 2014-ig kellene letenniük a nyelvvizsgát. Ha az állampolgárok látnák, hogy a törvények a nyelvtudást a vezető beosztásúaktól is megkövetelik, akkor ez talán őket is még serényebb nyelvtanulásra ösztönözné."

(Csapdák és egerek, 179.o.)

 Kiegészítés: az a bizonyos nyelv, amiből felsőfokú nyelvvizsgát kellene szerezni, nyilvánvalóan az angol kellene, hogy legyen.

 A nyelvtanulás azért speciális, mert nem lehet úgy megtanulni, mint más iskolai tantárgyakat, ismeretek halmazaként. A nyelvtanulás ugyanis nem ér véget a nyelvóránál, sőt, ott kezdődik, ahol a nyelvóra véget ér. Volt egy vonatkozó bejegyzés a Konzervatórium nevű blogon, amivel nagyjából egyetértek: 

„Idegen nyelveket tanártól, tankönyvekből, iskolás stílusban csak annyit érdemes tanulni, mint amennyit az átlagos középiskolában tanítanak: kb. 200 órát, tehát egy erős alapfokig, vagy egy gyenge középfok környékére. Ennyit is csak azért, mert minden kezdet nehéz, és kell valaki, aki segít. De ez nem nyelvtanulás, csak alapozás, felkészülés a valódi nyelvtanulásra. Mert ennek többnyire alig-alig van köze ahhoz, ahogy a nyelvet valójában használják. Utána (de már közben) is következik a valódi nyelvtanulás, ami egészen egyszerűen úgy történik, hogy minél többet kitesszük magunkat az adott nyelvnek: film, zene, könyv, újság, internet. Ne felejtsük el, hogy alapjában véve az anyanyelvünket sem az iskolai magyarórákon sajátítottuk el!”

 Tehát szerintem is, a lényeg, hogy foglalkozzunk az adott nyelvvel, és akkor tudjuk jól megtanulni. Filmek (először felirattal), dalok, képregények, honlapok, könnyebb majd nehezebb regények, kommunikáció stb. Az olyan internetes oldalak pedig, mint pl a FluentU, egyre több segítséget adnak és egyre hatékonyabbak. Körülbelül így tanultam meg angolul és japánul, mielőtt még egyetlen napot is töltöttem volna Japánban, és egyetlen japánnal is beszéltem volna.

Hogyan tudnánk minél jobban kitenni magunkat egy idegen nyelv hatásának ezeken az egyéni erőfeszítésen túl? Magyarul hogyan segíthetne a kormányzat, amellett, amit Hankiss ajánlott? Adja magát a televízió. Ha rajtam múlna, azonnal beszüntetném a filmek szinkronizálását, figyelembe véve, hogy a saját szüleim se szívesen ülnek le egy feliratos film elé, mert megszokták, hogy nem kell televíziózás közben olvasni. Így mindenkiben egyre több szó rögzülne szinte automatikusan, és napról napra lehetőségük lenne, hogy szokják az adott nyelvet - amely az angolszász kulturális dominancia (lásd: Hollywood) miatt elsősorban nyilván az angol. Illetve a magyar nyelvű műsorokat (hírek, beszélgetések) azonnal angol felirattal látnám el. Ez, plusz a Hankiss-féle ötlet hosszabb távon valószínűleg jobban segítene a nyelvtudásunknak, mint a több nyelvóra. Továbbá számos kormányzati megnyilvánulásban hangsúlyoznám, hogy mindez mennyire fontos. Például az írek azért tudtak nagy ütemben fejlődni, mert mind tudtak angolul, és így könnyen „bekapcsolódtak a globális innovációs folyamatokba”. (Bocsánat hogy megint Szingapúrral jövök, de ott ugye három népcsoport él: kínaiak, malájok és indiaiak. És milyen nyelven beszélnek, már a saját nyelvük mellett? Angolul. Szerencsére Magyarországon nincs ennyi népcsoport, mert ez potenciális feszültségforrás, de akkor is: elgondolkodtató példa.)

 Egyszerű konklúzió: minél hamarabb lesz kétnyelvűvé az ország, annál jobb. Minél később, annál tovább fog stagnálni.

Mitől lesznek sikeresek egyes országok? És mitől lehetsz sikeres Te?

Ezek nagyon fontos kérdések mindenki számára, úgyhogy érdemes végigolvasni a következő írást: egyszerű, rövid és könnyen érthető választ próbálok adni mindkettőre, mire végigszenveded magad ezen a szövegen. De ha túl türelmetlen lennél, máris itt a válasz két szóban: az „emberi tőkétől”. Ha jobban tetszik: a „humán erőforrásoktól”.

Pontosan miért és hogyan is?

Van itt egy érdekes TED videó. Egy kínai közgazdász azt taglalja, hogy miért megy jobban Kínának, mint Indiának.

Persze érdemes megnézni, de akinek nincs kedve, annak számára összefoglalom: a lényeg, hogy Kína nem azért jobb, mint India, mert a kormányzata nem demokratikus, hanem azért, mert mindig is felülmúlta Indiát egy tekintetben: „human capital”-ben, azaz emberi tőkében. Vagyis abban, hogy az emberek mennyire képzettek, mennyire vannak hasznos és hasznosítható tudás birtokában.

Van itt még egy érdekes cikk, amelyben két magyar közgazdász a gyenge magyar innovációs és gazdasági teljesítmény okait taglalja. Persze érdemes elolvasni, de akinek nincs kedve, annak számára összefoglalom: a rendszerváltás után átalakítottuk a politikai és gazdasági intézményeket, de nem tudtuk átalakítani a gondolkodásmódunkat, ami különösen ránk fért volna, ugyanis a világban éppen egy nagy átmenet zajlik: az ipari kapitalizmusról az információs társadalomra való áttérés. Ezt a változást már sokan bejelentették az elmúlt 30-40 évben, és a legfejlettebb országokban sem ment végbe teljesen, de azért egyértelműen kibontakozóban van. A lényege pedig „a tudás termelése és elosztása a tárgyak termelése és elosztása helyett” (Peter Drucker). Az alkalmazott technológiák gyorsan változnak, az innováció és újítás egyre sűrűbb – nagyobb fokú kreativitás szükséges a versenyképességhez – nagyobb mértékű a kooperáció, mint korábban, a szervezetek nem a annyira hierarchikusak, inkább hálózat-jellegűek lesznek. Nagy lehetőségeket rejtő időszak, már ahol sikerül véghezvinni. Mert úgy néz ki, Közép – és Kelet-Európában egyelőre nem nagyon sikerül. Miért is? Az alacsony mobilitás, szocializmusban megszokott reakciók, államtól való függőség és hasonlók miatt.

Mondják a szerzők. Sok mindenben szerintem igazuk is van, de talán mégsem mindenben. Először is vegyük észre azt, hogy a 90-es évek környékén még senki nem ezzel jött. Miután a kommunizmus elbukott, 1990 környékén mindenki azt gondolta, hogy azok az országok lesznek sikeresek, amelyek „a legkedvezőbb feltételeket teremtik meg a nemzetközi tőke beáramlása számára”. Sajnálatos, hogy sokan még ma is így gondolják: ez az idézett mondat Sárközy Tamás „Magyarország kormányzása” című 2012-es könyvéből származik (13. o. – igaz, Világbank-tanulmányokra utalva). (Még egyszer: 2012-ből!) Szóval úgy tűnik, sokan nem azt gondolják/gondolták, hogy nekünk kellene innovatívnak lennünk vagy tanulnunk – hanem azt, hogy szerényen húzzuk meg magunkat a gazdaságilag erősebbek ölelő karjaiban.

De tényleg helyes ez az értékelés? Nem igazán, mégpedig három okból.

Először is: a 90-es években még Közép-Európában is lehetett bízni abban, hogy jön majd nemzetközi tőke. 2000 után azonban már nem nagyon. Miért? Mert „megjelent kétmilliárd fő új munkaerő a világpiacon, [amely a korábbi költségek töredékéért gyárt le mindent]”. (Veress József,Gazdaságpolitika előadás, 2010.) Szóval a multik már nem jönnek hozzánk, mennek inkább Indiába vagy Kínába.

Másrészt: tényleg annyira „nemzetközi” az a tőke, ami hozzánk jött? Vajon tudják a magyarok, hogy milyen külföldi cégek jönnek vagy jöttek hozzájuk? Pankaj Ghemawat (amerikai közgazdász) 2013-as előadása szerint a nálunk állomásozó külföldi cégek 21%-a német, 17%-a holland, 13%-a osztrák, 21%-a egyéb európai, csak 5%-a amerikai, és máris 76%-nál tartunk. Összesen tehát a „nemzetközi” tőke több mint 70%-a Európából származik Magyarországon, és azon belül is leginkább német területekről – ez lenne az a nagy nemzetköziség?

Harmadrészt pedig, csak úgy mellesleg: soha egyetlen állam sem vált sikeressé csak és kizárólag a nemzetközi tőkétől. Ott van pl Szingapúr, a világ legnyitottabb gazdasága és az egyik legsikeresebb is a „nyitottság-modell” követői közül. Szingapúr korábbi miniszterelnöke a következőket mondta a külföldi beruházásokról: „Persze, az általában elfogadott elmélet az volt, hogy a multik kizsákmányolják az olcsó munkaerőt és az olcsó nyersanyagokat. Nekünk nem voltak nyersanyagaink, csak munkaerőnk. Szóval meghívtuk őket, hogy zsákmányolják csak ki a munkaerőnket. És akár kizsákmányoltak bennünket, akár nem, ebben a folyamatban megtanultuk tőlük, hogy hogyan kell úgy dolgozni, ahogy egyébként sohasem tudtunk volna.” (Idézi Daniel A. Bell: East Meets West,223.o.) De Szingapúron kívül tényleg nem sokan lettek sikeresek „külföldi beruházások bevonzásával”, és Szingapúr sem csak és kizárólag ettől jutott előre. Hanem a tanulástól.

 Már közelítünk a konklúzióhoz, ami az lesz, hogy ha a kormányzat nem ruház be, elsősorban az emberi tőkébe (de amennyire csak lehet, máshova is, amiben van esélyünk a versenyképességre), akkor soha az életben nem fogunk fejlődni sehová. De előtte még jöjjön ez a 2011-es tanulmány Robert Wade-től „The Capacity-Enhancing Developmental State” (A kapacitás-növelő fejlesztő állam) címmel, ami megmondja a tutit. Érdemes elolvasni, de ha de valakinek nincs kedve, annak számára összefoglalom ezt is. Wade a korábbi műveiben azzal indított, hogy vetett egy pillantást arra: kik azok az országok, akik képesek voltak ugrásszerű fejlődést felmutatni a huszadik században (rövid a lista: Japán, Dél-Korea, Taiwan, Hongkong, Szingapúr és Izrael – többnyire ezeket szokták „fejlesztő államoknak” is tekinteni). Majd itt felteszi a kérdést: mi egészen pontosan a fejlődés? A gazdasági növekedés lenne az? Az, hogy pl sok pénzed van? Nos, nem egészen. Hiába adnak segélyt az éhező afrikaiaknak, valahogy sohasem tudnak fejlődni. (Gondold tovább, hogy ez mit jelent Magyarország vonatkozásában.) Ahogy Amartya Sen kiderítette, a fejlődés lényege a „kapacitások fejlesztése” („reconceptualizing development as capacity expansion”). A kapacitások fejlesztése pedig azt jelenti, hogy képesek vagyunk az intézményeket/szokásokat átalakítani, tanulni, újítani, „innoválni”, előfeltétele pedig a tanulásra való hajlandóság: kíváncsiság, nyitottság, érdeklődés. Ha pedig ez így van, akkor az állam, azaz a kormányzat elsődleges feladata: az emberek kapacitásainak fejlesztése. Miért a kormányzaté? Azért, mert helyettük, azaz helyettünk senki sem fogja megtenni. Nem lehet elvárni senkitől, hogy bennünket akarjon megváltoztatni, esetleg vetélytársakat kinevelni belőlünk saját maga számára. Saját magunknak kell igyekeznünk előrelépni és ehhez kreativitásra, beruházásra, tanulásra van szükség.

 Pontosan ez az, amit a kormányzatnak csinálnia kellene ahhoz, hogy az adott ország ténylegesen előre jusson. Tehát nem a „megszorítósdira”, az ígéretekkel való lekenyerezésre, a húzd meg – ereszd meg-re, hanem a kapacitások bővítésére, ahol csak lehet. És csinálja ezt a kormányzat a mi esetünkben? Sajnos nem igazán. Legyünk őszinték: 1990 óta egyetlen kormány sem csinálta (előtte meg még annyira sem). A mostani sem és valószínűleg a következő sem. Miért? Mert, mint mondtam, ez beruházást igényelne, nem pedig osztogatást. Azt igényelné, hogy egy miniszterelnök (vagy -jelölt) kiálljon az emberek elé, és azt mondja: „Fejlődjünk együtt! Segítünk, hogy tanuljatok, segítünk, ha tenni akartok” – vagy legalábbis nem gátolunk, és „olyan környezetet teremtünk, ami segít ebben”. Szóval a kormányprogram kérne valamit az emberektől, nem pedig ígérne nekik (legjobb esetben felhívást tartalmazna, hogy „csináljuk együtt”). Ezt demokratikus úton szinte soha sehol sem lehetett megcsinálni (a sikeres fejlesztő államok tűzzel-vassal, nem pedig demokráciával dolgoztak, és nem emberbaráti hevületből, hanem főleg külső fenyegetettségük miatt voltak kénytelenek fejlődni), de ez már egy másik téma; viszont Magyarországon különösen nehéz. Miért nehéz? Mert ahogy Tölgyessy Péter némileg rezignáltan megállapítja, az a párt, „aki Magyarországon pozitív reformprogrammal áll elő, az nagyon ráfázik, az a biztos út a választási vereség felé. Két dolog kell a sikerhez: együtt kell álmodni az emberekkel egy könnyű megoldásról, másfelől pedig fel kell mutatni a gonoszt. A ’gonosz’ az a másik oldal… elő kell hozni az évszázados… állításokat arról, hogy mi a gonosznak a mozgatója, és máris megvan a politikai siker titka”.

 Szóval úgy tűnik, hogy a kormányzat nem invesztál olyan dolgokba, mint a kapacitás-növelés. Aki eljutott eddig ebben az írásban, annak talán nyilvánvaló a következő gondolat. Akkor hogyan lehetsz sikeres TE, mint egyén, a kormányzat inkompetenciája ellenére? A kulcs nagyon egyszerű: vegyük komolyan az élethosszig való tanulást, és ruházzunk be saját kapacitásainkba mi magunk. Először is, ha még nem tettük volna, tanuljunk meg angolul – ez kinyitja a világ ablakát. Aztán pedig gondolkozzunk el azon, hogy mi érdekel, és ezzel mit tudunk kezdeni. Szélesítsük a horizontunkat. Próbálkozzunk dolgokkal, és ne adjuk fel a reményt, hogy tudunk javítani a helyzetünkön. Végső soron: szerezzünk hasznosítható ismeretet, lássunk világot. A számítógép és az informatikai eszközök jó kezdetet jelentenek hozzá. Az internet a televíziónál ezerszer több választási lehetőséget ad, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. (És nem csak hazabeszélek: nyilván nem mindenki lehet egyetemi oktató, ahogy én szándékozok lenni, de én is megteszem a magamét annyiban, hogy minél több matematikai, statisztikai és informatikai módszert igyekszem tanulni, amelyek valahogy nem túlzottan népszerűek a jogászok/jogtudósok körében, bár most már nem tudom, hogy én mennyire számíthatom ezekhez magamat.)

Ha pedig eljutottál az olvasásban eddig a pontig, gratulálok: azzal, hogy követted ezeket a gondolatokat, már így is többet tettél a fejlődésed érdekében, mint azon ismerőseink többsége, akik a kereskedelmi tévék műsorain vagy a szükségképpen pártos politikai beszélgetős műsorokon túl nemigen jutnak el izgalmasabb gondolatokig. Vagy azok, akik egyáltalán nem akarnak tanulni semmit és így fejlődni sem akarnak. Vagy éppen azok, akik úgy vélik, hogy a tanulás soha nem terjedt túl a bemagolható adatokon, és nem értik meg a különbséget az adat és információ között.

ブロッグ復活

Nos, hosszú idő után újra eljutottam oda, hogy blogot írjak, remélem, mostantól kicsit gyakrabban születnek majd bejegyzések... ^^"