Hogyan lehet és hogyan érdemes nyelveket tanulni?

 Hankiss Elemérnek volt egy javaslata pár éve (2009-ben), érdemes visszagondolni rá, idézem:

 "Külön kiemelek egy lehetséges programot, amely ez II. Józsefre utalva nevezzünk el Kalapos király-programnak. Célja az volna, hogy tíz-tizenöt év alatt kétnyelvűvé alakítsa az országot. Mert ha tíz év múlva is legfeljebb csak az ország egynegyede tud majd jól beszélni, olvasni, írni egy világnyelven (a magyar sajnos nem az), akkor aligha tudunk bekapcsolódni a globális innovációs folyamatokba. Érthetetlen számomra, hogy az iskolapadokban eltöltött 8 vagy 12 év miért nem elegendő ahhoz, hogy a diákok jól megtanuljanak egy idegen nyelvet. Az eddigi kudarc a magyar oktatásügy súlyos szégyene. Mielőbb ki kell dolgozni és országosan bevezetni, következetesen végrehajtani egy új programot. Komoly ösztönzők, bevezetés is szükséges ahhoz, hogy a társadalom maga is megmozduljon. Elképzelhetők például a következő intézkedések:

 Mondjuk 2012. január elseje után tanári diplomát csak az kaphat, aki legalább egy felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik. A már diplomával rendelkező tanároknak 2014-ig kell pótlólag letenniük a nyelvvizsgát.

 2014 után országgyűlési képviselő, városok polgármestere és jegyzője, minden magas rangú köztisztviselő (főosztályvezető és följebb, helyettes államtitkár és államtitkár, miniszter, országos intézmények vezetője és vezető tisztviselője, állami vállalatok vezető tisztviselője, IT és FB tagja) csak az lehet, aki legalább egy nyelvből felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik. A jelenleg hivatalban lévőknek 2014-ig kellene letenniük a nyelvvizsgát. Ha az állampolgárok látnák, hogy a törvények a nyelvtudást a vezető beosztásúaktól is megkövetelik, akkor ez talán őket is még serényebb nyelvtanulásra ösztönözné."

(Csapdák és egerek, 179.o.)

 Kiegészítés: az a bizonyos nyelv, amiből felsőfokú nyelvvizsgát kellene szerezni, nyilvánvalóan az angol kellene, hogy legyen.

 A nyelvtanulás azért speciális, mert nem lehet úgy megtanulni, mint más iskolai tantárgyakat, ismeretek halmazaként. A nyelvtanulás ugyanis nem ér véget a nyelvóránál, sőt, ott kezdődik, ahol a nyelvóra véget ér. Volt egy vonatkozó bejegyzés a Konzervatórium nevű blogon, amivel nagyjából egyetértek: 

„Idegen nyelveket tanártól, tankönyvekből, iskolás stílusban csak annyit érdemes tanulni, mint amennyit az átlagos középiskolában tanítanak: kb. 200 órát, tehát egy erős alapfokig, vagy egy gyenge középfok környékére. Ennyit is csak azért, mert minden kezdet nehéz, és kell valaki, aki segít. De ez nem nyelvtanulás, csak alapozás, felkészülés a valódi nyelvtanulásra. Mert ennek többnyire alig-alig van köze ahhoz, ahogy a nyelvet valójában használják. Utána (de már közben) is következik a valódi nyelvtanulás, ami egészen egyszerűen úgy történik, hogy minél többet kitesszük magunkat az adott nyelvnek: film, zene, könyv, újság, internet. Ne felejtsük el, hogy alapjában véve az anyanyelvünket sem az iskolai magyarórákon sajátítottuk el!”

 Tehát szerintem is, a lényeg, hogy foglalkozzunk az adott nyelvvel, és akkor tudjuk jól megtanulni. Filmek (először felirattal), dalok, képregények, honlapok, könnyebb majd nehezebb regények, kommunikáció stb. Az olyan internetes oldalak pedig, mint pl a FluentU, egyre több segítséget adnak és egyre hatékonyabbak. Körülbelül így tanultam meg angolul és japánul, mielőtt még egyetlen napot is töltöttem volna Japánban, és egyetlen japánnal is beszéltem volna.

Hogyan tudnánk minél jobban kitenni magunkat egy idegen nyelv hatásának ezeken az egyéni erőfeszítésen túl? Magyarul hogyan segíthetne a kormányzat, amellett, amit Hankiss ajánlott? Adja magát a televízió. Ha rajtam múlna, azonnal beszüntetném a filmek szinkronizálását, figyelembe véve, hogy a saját szüleim se szívesen ülnek le egy feliratos film elé, mert megszokták, hogy nem kell televíziózás közben olvasni. Így mindenkiben egyre több szó rögzülne szinte automatikusan, és napról napra lehetőségük lenne, hogy szokják az adott nyelvet - amely az angolszász kulturális dominancia (lásd: Hollywood) miatt elsősorban nyilván az angol. Illetve a magyar nyelvű műsorokat (hírek, beszélgetések) azonnal angol felirattal látnám el. Ez, plusz a Hankiss-féle ötlet hosszabb távon valószínűleg jobban segítene a nyelvtudásunknak, mint a több nyelvóra. Továbbá számos kormányzati megnyilvánulásban hangsúlyoznám, hogy mindez mennyire fontos. Például az írek azért tudtak nagy ütemben fejlődni, mert mind tudtak angolul, és így könnyen „bekapcsolódtak a globális innovációs folyamatokba”. (Bocsánat hogy megint Szingapúrral jövök, de ott ugye három népcsoport él: kínaiak, malájok és indiaiak. És milyen nyelven beszélnek, már a saját nyelvük mellett? Angolul. Szerencsére Magyarországon nincs ennyi népcsoport, mert ez potenciális feszültségforrás, de akkor is: elgondolkodtató példa.)

 Egyszerű konklúzió: minél hamarabb lesz kétnyelvűvé az ország, annál jobb. Minél később, annál tovább fog stagnálni.

Mitől lesznek sikeresek egyes országok? És mitől lehetsz sikeres Te?

Ezek nagyon fontos kérdések mindenki számára, úgyhogy érdemes végigolvasni a következő írást: egyszerű, rövid és könnyen érthető választ próbálok adni mindkettőre, mire végigszenveded magad ezen a szövegen. De ha túl türelmetlen lennél, máris itt a válasz két szóban: az „emberi tőkétől”. Ha jobban tetszik: a „humán erőforrásoktól”.

Pontosan miért és hogyan is?

Van itt egy érdekes TED videó. Egy kínai közgazdász azt taglalja, hogy miért megy jobban Kínának, mint Indiának.

Persze érdemes megnézni, de akinek nincs kedve, annak számára összefoglalom: a lényeg, hogy Kína nem azért jobb, mint India, mert a kormányzata nem demokratikus, hanem azért, mert mindig is felülmúlta Indiát egy tekintetben: „human capital”-ben, azaz emberi tőkében. Vagyis abban, hogy az emberek mennyire képzettek, mennyire vannak hasznos és hasznosítható tudás birtokában.

Van itt még egy érdekes cikk, amelyben két magyar közgazdász a gyenge magyar innovációs és gazdasági teljesítmény okait taglalja. Persze érdemes elolvasni, de akinek nincs kedve, annak számára összefoglalom: a rendszerváltás után átalakítottuk a politikai és gazdasági intézményeket, de nem tudtuk átalakítani a gondolkodásmódunkat, ami különösen ránk fért volna, ugyanis a világban éppen egy nagy átmenet zajlik: az ipari kapitalizmusról az információs társadalomra való áttérés. Ezt a változást már sokan bejelentették az elmúlt 30-40 évben, és a legfejlettebb országokban sem ment végbe teljesen, de azért egyértelműen kibontakozóban van. A lényege pedig „a tudás termelése és elosztása a tárgyak termelése és elosztása helyett” (Peter Drucker). Az alkalmazott technológiák gyorsan változnak, az innováció és újítás egyre sűrűbb – nagyobb fokú kreativitás szükséges a versenyképességhez – nagyobb mértékű a kooperáció, mint korábban, a szervezetek nem a annyira hierarchikusak, inkább hálózat-jellegűek lesznek. Nagy lehetőségeket rejtő időszak, már ahol sikerül véghezvinni. Mert úgy néz ki, Közép – és Kelet-Európában egyelőre nem nagyon sikerül. Miért is? Az alacsony mobilitás, szocializmusban megszokott reakciók, államtól való függőség és hasonlók miatt.

Mondják a szerzők. Sok mindenben szerintem igazuk is van, de talán mégsem mindenben. Először is vegyük észre azt, hogy a 90-es évek környékén még senki nem ezzel jött. Miután a kommunizmus elbukott, 1990 környékén mindenki azt gondolta, hogy azok az országok lesznek sikeresek, amelyek „a legkedvezőbb feltételeket teremtik meg a nemzetközi tőke beáramlása számára”. Sajnálatos, hogy sokan még ma is így gondolják: ez az idézett mondat Sárközy Tamás „Magyarország kormányzása” című 2012-es könyvéből származik (13. o. – igaz, Világbank-tanulmányokra utalva). (Még egyszer: 2012-ből!) Szóval úgy tűnik, sokan nem azt gondolják/gondolták, hogy nekünk kellene innovatívnak lennünk vagy tanulnunk – hanem azt, hogy szerényen húzzuk meg magunkat a gazdaságilag erősebbek ölelő karjaiban.

De tényleg helyes ez az értékelés? Nem igazán, mégpedig három okból.

Először is: a 90-es években még Közép-Európában is lehetett bízni abban, hogy jön majd nemzetközi tőke. 2000 után azonban már nem nagyon. Miért? Mert „megjelent kétmilliárd fő új munkaerő a világpiacon, [amely a korábbi költségek töredékéért gyárt le mindent]”. (Veress József,Gazdaságpolitika előadás, 2010.) Szóval a multik már nem jönnek hozzánk, mennek inkább Indiába vagy Kínába.

Másrészt: tényleg annyira „nemzetközi” az a tőke, ami hozzánk jött? Vajon tudják a magyarok, hogy milyen külföldi cégek jönnek vagy jöttek hozzájuk? Pankaj Ghemawat (amerikai közgazdász) 2013-as előadása szerint a nálunk állomásozó külföldi cégek 21%-a német, 17%-a holland, 13%-a osztrák, 21%-a egyéb európai, csak 5%-a amerikai, és máris 76%-nál tartunk. Összesen tehát a „nemzetközi” tőke több mint 70%-a Európából származik Magyarországon, és azon belül is leginkább német területekről – ez lenne az a nagy nemzetköziség?

Harmadrészt pedig, csak úgy mellesleg: soha egyetlen állam sem vált sikeressé csak és kizárólag a nemzetközi tőkétől. Ott van pl Szingapúr, a világ legnyitottabb gazdasága és az egyik legsikeresebb is a „nyitottság-modell” követői közül. Szingapúr korábbi miniszterelnöke a következőket mondta a külföldi beruházásokról: „Persze, az általában elfogadott elmélet az volt, hogy a multik kizsákmányolják az olcsó munkaerőt és az olcsó nyersanyagokat. Nekünk nem voltak nyersanyagaink, csak munkaerőnk. Szóval meghívtuk őket, hogy zsákmányolják csak ki a munkaerőnket. És akár kizsákmányoltak bennünket, akár nem, ebben a folyamatban megtanultuk tőlük, hogy hogyan kell úgy dolgozni, ahogy egyébként sohasem tudtunk volna.” (Idézi Daniel A. Bell: East Meets West,223.o.) De Szingapúron kívül tényleg nem sokan lettek sikeresek „külföldi beruházások bevonzásával”, és Szingapúr sem csak és kizárólag ettől jutott előre. Hanem a tanulástól.

 Már közelítünk a konklúzióhoz, ami az lesz, hogy ha a kormányzat nem ruház be, elsősorban az emberi tőkébe (de amennyire csak lehet, máshova is, amiben van esélyünk a versenyképességre), akkor soha az életben nem fogunk fejlődni sehová. De előtte még jöjjön ez a 2011-es tanulmány Robert Wade-től „The Capacity-Enhancing Developmental State” (A kapacitás-növelő fejlesztő állam) címmel, ami megmondja a tutit. Érdemes elolvasni, de ha de valakinek nincs kedve, annak számára összefoglalom ezt is. Wade a korábbi műveiben azzal indított, hogy vetett egy pillantást arra: kik azok az országok, akik képesek voltak ugrásszerű fejlődést felmutatni a huszadik században (rövid a lista: Japán, Dél-Korea, Taiwan, Hongkong, Szingapúr és Izrael – többnyire ezeket szokták „fejlesztő államoknak” is tekinteni). Majd itt felteszi a kérdést: mi egészen pontosan a fejlődés? A gazdasági növekedés lenne az? Az, hogy pl sok pénzed van? Nos, nem egészen. Hiába adnak segélyt az éhező afrikaiaknak, valahogy sohasem tudnak fejlődni. (Gondold tovább, hogy ez mit jelent Magyarország vonatkozásában.) Ahogy Amartya Sen kiderítette, a fejlődés lényege a „kapacitások fejlesztése” („reconceptualizing development as capacity expansion”). A kapacitások fejlesztése pedig azt jelenti, hogy képesek vagyunk az intézményeket/szokásokat átalakítani, tanulni, újítani, „innoválni”, előfeltétele pedig a tanulásra való hajlandóság: kíváncsiság, nyitottság, érdeklődés. Ha pedig ez így van, akkor az állam, azaz a kormányzat elsődleges feladata: az emberek kapacitásainak fejlesztése. Miért a kormányzaté? Azért, mert helyettük, azaz helyettünk senki sem fogja megtenni. Nem lehet elvárni senkitől, hogy bennünket akarjon megváltoztatni, esetleg vetélytársakat kinevelni belőlünk saját maga számára. Saját magunknak kell igyekeznünk előrelépni és ehhez kreativitásra, beruházásra, tanulásra van szükség.

 Pontosan ez az, amit a kormányzatnak csinálnia kellene ahhoz, hogy az adott ország ténylegesen előre jusson. Tehát nem a „megszorítósdira”, az ígéretekkel való lekenyerezésre, a húzd meg – ereszd meg-re, hanem a kapacitások bővítésére, ahol csak lehet. És csinálja ezt a kormányzat a mi esetünkben? Sajnos nem igazán. Legyünk őszinték: 1990 óta egyetlen kormány sem csinálta (előtte meg még annyira sem). A mostani sem és valószínűleg a következő sem. Miért? Mert, mint mondtam, ez beruházást igényelne, nem pedig osztogatást. Azt igényelné, hogy egy miniszterelnök (vagy -jelölt) kiálljon az emberek elé, és azt mondja: „Fejlődjünk együtt! Segítünk, hogy tanuljatok, segítünk, ha tenni akartok” – vagy legalábbis nem gátolunk, és „olyan környezetet teremtünk, ami segít ebben”. Szóval a kormányprogram kérne valamit az emberektől, nem pedig ígérne nekik (legjobb esetben felhívást tartalmazna, hogy „csináljuk együtt”). Ezt demokratikus úton szinte soha sehol sem lehetett megcsinálni (a sikeres fejlesztő államok tűzzel-vassal, nem pedig demokráciával dolgoztak, és nem emberbaráti hevületből, hanem főleg külső fenyegetettségük miatt voltak kénytelenek fejlődni), de ez már egy másik téma; viszont Magyarországon különösen nehéz. Miért nehéz? Mert ahogy Tölgyessy Péter némileg rezignáltan megállapítja, az a párt, „aki Magyarországon pozitív reformprogrammal áll elő, az nagyon ráfázik, az a biztos út a választási vereség felé. Két dolog kell a sikerhez: együtt kell álmodni az emberekkel egy könnyű megoldásról, másfelől pedig fel kell mutatni a gonoszt. A ’gonosz’ az a másik oldal… elő kell hozni az évszázados… állításokat arról, hogy mi a gonosznak a mozgatója, és máris megvan a politikai siker titka”.

 Szóval úgy tűnik, hogy a kormányzat nem invesztál olyan dolgokba, mint a kapacitás-növelés. Aki eljutott eddig ebben az írásban, annak talán nyilvánvaló a következő gondolat. Akkor hogyan lehetsz sikeres TE, mint egyén, a kormányzat inkompetenciája ellenére? A kulcs nagyon egyszerű: vegyük komolyan az élethosszig való tanulást, és ruházzunk be saját kapacitásainkba mi magunk. Először is, ha még nem tettük volna, tanuljunk meg angolul – ez kinyitja a világ ablakát. Aztán pedig gondolkozzunk el azon, hogy mi érdekel, és ezzel mit tudunk kezdeni. Szélesítsük a horizontunkat. Próbálkozzunk dolgokkal, és ne adjuk fel a reményt, hogy tudunk javítani a helyzetünkön. Végső soron: szerezzünk hasznosítható ismeretet, lássunk világot. A számítógép és az informatikai eszközök jó kezdetet jelentenek hozzá. Az internet a televíziónál ezerszer több választási lehetőséget ad, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. (És nem csak hazabeszélek: nyilván nem mindenki lehet egyetemi oktató, ahogy én szándékozok lenni, de én is megteszem a magamét annyiban, hogy minél több matematikai, statisztikai és informatikai módszert igyekszem tanulni, amelyek valahogy nem túlzottan népszerűek a jogászok/jogtudósok körében, bár most már nem tudom, hogy én mennyire számíthatom ezekhez magamat.)

Ha pedig eljutottál az olvasásban eddig a pontig, gratulálok: azzal, hogy követted ezeket a gondolatokat, már így is többet tettél a fejlődésed érdekében, mint azon ismerőseink többsége, akik a kereskedelmi tévék műsorain vagy a szükségképpen pártos politikai beszélgetős műsorokon túl nemigen jutnak el izgalmasabb gondolatokig. Vagy azok, akik egyáltalán nem akarnak tanulni semmit és így fejlődni sem akarnak. Vagy éppen azok, akik úgy vélik, hogy a tanulás soha nem terjedt túl a bemagolható adatokon, és nem értik meg a különbséget az adat és információ között.

ブロッグ復活

Nos, hosszú idő után újra eljutottam oda, hogy blogot írjak, remélem, mostantól kicsit gyakrabban születnek majd bejegyzések... ^^"

Mi az az "orientalizmus"?

 Az első, bemutatkozó bejegyzésben említettem, hogy az egyik fő érdeklődési köröm a „keleti”, pontosabban kelet-ázsiai társadalmak, kultúrák megismerése, vagyis az „orientalisztika” vagy „orientalizmus”. Azonban az elmúlt harminc évben az „orientalizmus” szó Edward Said hasonló című könyvének hatására fontos többletjelentségre tett szert, sőt, hogyha orientalizmust emlegetnek, akkor sokaknak ez a jelentés jut eszébe elsőre. Így hát, tulajdonképpen az ars poetica folytatásaként, mindenképpen muszáj kitérnem erre is a témára is: mi az orientalizmus, túl azon, hogy „a Kelettel foglalkozó tudás megszerzése”? Hogyan kritizálják ezt az irányzatot? És hogyan viszonyulok hozzá én magam?

 Edward Said (1935-2003) palesztin származású amerikai irodalom-kritikus, akinek leghíresebb műve az említett könyv, mely 1978-ben jelent meg. Ebben azt a nézetét fejti ki, hogy az „orientalizmus” nevű diszciplína nem semleges megismerő és megértő tevékenység, hanem a „keleti” országok feletti uralom eszköze, egy nyugati viselkedésminta, a „Kelettel” való intézményesült bánásmód, amely a „Kelet” (amelyen ő itt elsősorban a Közel-Keletet érti) passzívvá tételére és homogenizálására szolgál. Passzívvá tételére, mivel az orientalisták nyugatiak, és a nyugati közönségnek írnak, soha nem a keletieknek. És homogenizálására, mivel a „Kelet”, mint olyan, nem létezik, hatalmas lokális különbségek vannak az egyes ide sorolt társadalmak között, de az orientalisták megteremtettek olyan sztereotípiákat, mint a „kielégíthetetlen arab sejk”, a „nyüzsgő piactér” vagy a „misztikus vallásosság”, figyelmen kívül hagyva a „helyi színeket”, és „előítéletekkel és sablonszerű klisékkel jelenítenek meg egy Kelet-képet”. A nem-nyugati országokban lakó emberek nem tekinthetőek radikálisan másnak, az emberek nem „osztályozhatók” eltérő vallás vagy kultúra szerint. Az ilyen osztályozás nem más, mint a gyarmatosítás előkészítése vagy elősegítése. Tehát az orientalizmus nem csak a „keleti országokkal foglalkozó társadalom – vagy kultúratudomány”, hanem a „Keletről” való beszédmód, a Kelet kezelésének módja, a „Másikhoz” való viszony intézményesülése. Az orientalisták a nyugati közönség számára írnak a keleti emberről, „így téve passzívvá őt”, a személyes érintkezés (beszélgetés, kommunikáció) helyett, sőt, újabban csak tudományos szakkönyveket és nem szépirodalmat, így „megfosztják emberi vonásaiktól az arabokat”.

 Mi lenne a megoldás ezekre a problémára? Said nem mondja meg, csak egy későbbi írásában utal arra, hogy kedvező lenne, ha például az arab egyetemeken olyan tanszékeket alapítanának, amelyek a „Nyugatot” tanulmányozzák. Továbbá: el kellene jutni az „emberi kapcsolatok új fajtájához”, amelyek megnyilvánulnak a környezetvédő mozgalmakban, nőmozgalmakban, vagy „bizonyos biológiai és bioökológiai problémafelvetésekben”.

 A másik lényeges tanulság, hogy ahhoz, hogy létrehozzuk a saját énünket, szükségünk van a „Másikra”, aki eltér tőlünk, akihez viszonyítva meghatározhatjuk magunkat. De a „Másik” létrehozása mesterséges aktus, figyelni kell arra, hogy ne ragaszkodjunk a saját identitáshoz.

 Said-ot, mondani sem kell, baloldali és kommunista gondolkodók befolyásolták, olyanok, mint Lukács György vagy Michel Foucault. Saját maga, származását leszámítva, szinte teljesen a nyugati kultúrkör részeként alkotott, nem csak hogy az USA-ban tanult, hanem kiváló zongorista is volt, sőt még csak nem is muszlim, hanem keresztény.

 Mennyi az igazság a Said-féle orientalizmus-meghatározásban? Két ponton lehet részben egyetérteni vele: egyrészt azon, hogy léteznek sztereotípiák a „Keletről”, másrészt, hogy valóban szükséges a „Másik”, hogy meghatározhassuk magunkat. Lássuk ezeket a pontokat bővebben.

/1/ Való igaz hogy a „Kelettel” kapcsolatban nagyon sok sztereotípia létezik. Az emberek általában nincsenek tisztában a helyi színekkel. De ez nem csak a „nyugatiakra” igaz, hanem mindenkire: a kínaiak számára például Európa egy homogén massza, ahogy az európaiak számára Kína, vagy tágabb értelemben Kelet-Ázsia, vagy az arab országok. Tehát a tudatlanság minden esetben homogénnek láttatja azokat, akik tőlünk messze vannak, ez nem csak a nyugatiak jellemzője.

 A helyi színek tudatosítása és érzékeltetése azoktól várható el jogosan, akiknek a szakmájuk az, hogy az adott távoli országgal foglalkozzanak. De Said a helyi színek elhagyását nem csak orientalista kutatókon, hanem Kelettel nem foglalkozó, de arról valamilyen formában nyilatkozó tudósokon vagy publicistákon is számon kéri. Sokan közülük olyanok, akiknek csak másodrendű források álltak rendelkezésére; honnan tudhattak volna eleget a keleti társadalmakról? Emellett amiről Said ír, az főleg a XIX. századi eszmetörténet, amikor ráadásul nagyobb fokú volt az evolucionizmusba vetett hit, mint manapság, mikor világossá vált, hogy nincs egységes modernitás, csak helyi eltérések (bár a meggyőződéses liberális gondolkodók nagyon nem szeretnék, hogy ez így legyen). Az eredmény az, hogy Said mintegy megbélyegzi, elítéli a teljes nyugati civilizációt.

 Ez nem jelenti azt, hogy teljesen alaptalan lenne Said összes vádja. Az orientalizmus Said pejoratív értelmében valójában akkor nyilatkozik meg, amikor egyes emberek olyan dolgokról nyilatkoznak, amelyekkel kapcsolatosan nem kompetensek, vagy nem kompetensek eléggé. Ide tartozik több olyan „értelmiségi” is, akik valamilyen területen már elismert alkotók, és pályájuk egy pontján valamilyen oknál fogva a „Kelet” felé fordulnak, és megnyilatkozásokat tesznek róla. Ez nem azonos a valódi, némi kompetenciával bíró kutatókkal, a valódi orientalistákkal. A mai Magyarországról is tudok erre példákat hozni: Vágvölgyi B. András „Tokyo Underground” című könyvét, vagy Krasznahorkai László japán és kínai tárgyú regényeit, vagy éppen, hogy (tudományos értelemben) valamivel magasabb igényű megnyilvánulásra utaljak, Szmodis Jenő „A nyugati jog alkonya?” című tanulmányát,  (ez utóbbival itt nem foglalkozom bővebben, mert a jövőben szeretnék bővebben írni róla), de tulajdonképpen még Ferber Katalin ismeretterjesztő írását, a „Japán – mindenki szellemi kalauza” című (képes)könyvet is ide sorolhatjuk (de nem számítom ide Ferber tudományos írásait, amelyek nem az orientalizmusuk miatt kritizálhatók). Vágvölgyi újságíró és filmkritikus, Krasznahorkai író. Mindketten tettek utazást Japánban, és egyikük sem foglalkozott Japán tényleges megismerésével, egyikük sem beszél japánul. Kölcsönösen írtak kommentárokat egymás műveiről. Mindketten tudják (tudni vélik), hogy a legtöbb ember nem akarja megismerni a valóságot, hiszen az mindig unalmasabb, mint a bombasztikus, fantasztikus, nagynak hangzó „beszólások”. Lehet, hogy Vágvölgyi Tarantino-elemzései és Krasznahorkai Sátántangója kiválóak, de hogy mindketten Said-i értelemben vett orientalista módon jellemzik Japánt és Kelet-Ázsiát, az biztos – és erre a választott műfaj ad lehetőséget nekik: Vágvölgyinél a „gonzó”, Krasznahorkainál a „művészi szabadsággal” író szépirodalom – továbbá az, hogy művük tárgya annyira távoli, hogy az átlagos olvasónak szinte semmi fogalma nincs róla. Ők a messziről jött emberek, akik azt mondanak, amit akarnak. Hogyha a „Kelettel” foglalkozó diskurzus tényleg csak olyan írásokból állna, mint az ő műveik, akkor igazat is adhatnánk Said-nak. Csakhogy nem csupán ilyenekből áll. Szerencsére a valós viszonyokat jobban ismerők is írtak könyveket távoli országokról, melyek mély ismeretekről tanúskodnak. Így hát úgy vélem, hogy ilyen szélsőséges megnyilvánulások alapján általános következtetést levonni a nyugati kultúráról legalábbis egyfajta paranoiára vall. Persze ezt Said már a neves francia filozófustól, Foucault-tól is megtanulhatta…

 Menjünk tovább. Said azt állítja, hogy az orientalizmus „rugalmasan alakítható, a felsőbbrendűség tudatából táplálkozó helyzeti előnyre épül, s így megteremti annak lehetőségét, hogy a nyugati ember és a Kelet találkozásakor felmerülő helyzetek sorozatában szinte mindig az előbbi állhasson az erdő felől.”

 Ennek az állításnak van némi igazság-alapja, de némi gondolkodás után világos lehet, hogy nem korlátozódik a Nyugat és a Kelet viszonyára, hanem mindenhol érvényesülhet. Hadd hozzák néhány személyes példát: gondoljunk azokra a reakciókra, mikor egy holland nyugdíjas lesajnálóan nyilatkozik a magyar demokráciáról, melynek hatására némiképp kényelmetlenül érezzük magunkat: hiszen olyan érzést kelt bennünk, hogy Magyarország elmaradott, retrográd, anakronisztikus. (Bár nálunk, a hollandokkal szemben, legalább politikai gyilkosság nemigen történt az elmúlt húsz évben…) Vagy a kínaiak reakciói, és a mi érzésünk a kínaiak reakcióira, amikor az hangzik el, hogy „Kínában nincsenek választások”, vagy a kínai bíróság és a jog nem védi meg az állampolgárok érdekeit, vagyonát, és semmibe veszi az emberi jogokat: ha ezt halljuk, nem érzünk némi szánakozást, illetve nem érzünk némi kisebbrendűségi érzést az ő hangjukban? (Mintha nekünk lenne okunk bármi büszkeségre a demokráciánk működésével kapcsolatban... van egyébként olyan ország, amelyiknek minden oka megvan arra, hogy büszke legyen a saját diktatúrájára: ez Szingapúr, amelyről majd bővebben írok egy későbbi bejegyzésben.) Vagy: egyszer egy kövér amerikai csapos egy bárban, aki, miután hallotta, hogy Magyarországról jöttem, olyan kijelentést tett, hogy „na majd én megtanítalak a nyugati kultúrára”… (Nem mintha úgy gondolnám, hogy teljes mértékben ismerem a nyugati kultúrát, de hogy ez az ember nem fog engem korrepetálni belőle, az biztos.) Vagy a saját (magyar) reakcióinkra, amikor lenézzük a környező országokat, valamiféle felsőbbrendűség-érzéssel viszonyulva hozzájuk (már aki, persze).

 Valóban orientalizmus lenne mindez? Azt látjuk, hogy ez a reakció a nyugati kultúrkörön belül is érvényesül (és ne gondoljuk, hogy nincs meg a keleti kultúrkörön belül). Így születhetnek olyan írások, mint „a posztkommunista Kelet-Európa története, mint posztkolonialista elbeszélés” vagy létezhetnek olyan jelenségek, mint a Balkánról alkotott nyugat-európai kép: „a Kárpátok, Transsylvania, mecsetek, harcias papok, veszedelmes albán hegyi emberek… A Balkánt Karl Maytól Karl Marxon át Otto von Bismarckig mindenki távoli és félelmetes helyként mutatja be. Itt uralkodókat ölnek, gyakoriak a királygyilkosságok, egymás után buknak el a kis nemzetek (vö. Karl Marx: „Abfall der Völker"): Európa legnyomasztóbb álmainak, rémálmainak vagyunk a tárgyai.” (Nenad Popovic: Európa rémálma - a Balkán) Nem a Nyugat és Kelet viszonyáról, hanem egy általános emberi pszichológiai reakcióról van szó, amelyet éppen a mélyrehatóbb kutatás, tudományos megismerés, és nyitott gondolkodás, a másik iránti érdeklődés tud megváltoztatni. Vagy megerősíteni.

/2/ Said tette slágerré azt a gondolatot, hogy saját énünk meghatározásához szükség van a „Másikra”.

 Ez éppen ugyanígy érvényesül a „keletiek” esetében is: ők is létrehozzák a „nyugatiakat”, mint saját ellentét-párjukat. A kínaiak például meg vannak győződve, hogy a „nyugatiak” teljesen eltérőek tőlük, és minél kevésbé ismerik a tényleges helyzetet, annál erősebbek az ilyen meggyőződéseik. Vagy egy idős japán jogász mondta nekem, hogy véleménye szerint a nyugati jogrendszerek fekete-fehér, bűnös-nem bűnös distinkciói azért ilyenek, mert a keresztény vallásban Isten mintegy bíróként megítéli az embereket, ellenben a nem-keresztény japánoknál nem kedveltek az ilyen kategorikus fogalmak.

 Vegyük észre, hogy a saját énünk nem csak ilyen nagy fogalmakkal, hanem konkrétabb, figyelmesebb összehasonlítással is megteremthető. Azt kell észrevennünk, hogy az emberek közötti különbségek: fokozatiak, nem pedig minőségiek. Ez esetben világossá válik, hogy a korábban teljesen „Másiknak” tekintett másik ember sok mindenben azonos velem, az „Énnel”. Ez voltaképpen az etikai feladat, amit a más társadalmakkal foglalkozók előtt áll. Amellett, hogy a másik megértése annyiban is hasznos lehet, hogy saját magunk számára hasznos megoldási javaslatokat adhat, a saját problémáinkra. Az általánosságok után az egyedi megismerése már összetöri a sztereotipikus képeket, és rávilágít az emberi természet alapvető azonosságára.

 Foglaljuk össze: azt láthatjuk, hogy van igazság némi Said érvelésében, de

 /1/ A sztereotípiákban való gondolkodás nem magukra az orientalistákra jellemző, hanem az emberek tudatlanságból (vagy e tudatlanság kihasználásából) fakadó megnyilvánulásaira,

 /2/ Az identitás létrehozása nem feltétlenül történik olyan „nagy fogalmakkal”, mint „Kelet” és „Nyugat”.

 Tehát az a hozzáállás, bánásmód, amit Said orientalizmusnak nevez, nem csak az arabokkal vagy keletiekkel szemben érvényesülhet, hanem mindenhol, ahol emberi érintkezés van. És nem feltétlenül érvényesül. Said igazságai féligazságok.

  Másrészt, még az előzőekben említett féligazságokon túl is nagyon sok probléma van a könyv érvelésével. Legalább hármat meg lehet nevezni: először, nem világos, hogy Said szerint létezik-e a „Kelet” vagy csak egy „nyugati csinálmány”; másodszor, az érvelés nagyon szelektív (ezt már fentebb is láthattuk); végül harmadszor, a „megoldási javaslat” azért vicces, mert ugyanazt tanácsolja a „Keletnek”, amit a „Nyugat” már megtett.

/1/ Az első probléma a „Kelet” és a „Nyugat” meghatározásának ellentmondása. Miközben Said azt állítja, hogy a „Kelet” mesterséges alkotás, önmagának is ellen mond, Said arra utal, hogy „a nyugatellenesség csak következmény: a nyugati ember „gőgös orientalizmusának” következménye.” Maga Said is beszél a Nyugatról, szóval akkor a Nyugat létezik, mint olyan? Ha igen, akkor a Keletnek is léteznie kell valamilyen értelemben. Sokszor emlegeti Said, hogy a nyugatiak eltorzítják a Keletet, más helyeken pedig tagadja, hogy létezne olyan, hogy „valódi Kelet”.

 Véleményem szerint a valóság ezzel szemben az, hogy a „Kelet” lehet, hogy „men-made”, de nem úgy „man-made”, hogy tudatosan hozták létre, hanem úgy, hogy a társadalomtudományokat kutatók megpróbáltak bizonyos összefüggéseket megérteni, például hogy mely ősi birodalmak és kultúrák hatottak leginkább bizonyos országok jelenére. Ebből már fel lehet vázolni egyes kultúrköröket, és ebben a vallásnak illetve erkölcsnek kiemelkedő szerepe van. Butaság lenne tagadni például, hogy a különböző vallások részben eltérő erkölcsiséget várnak el. Ez azonban nem érinti azt, hogy mindannyian alapvetően ugyanolyan emberek vagyunk. A különbség a kultúrák között fokozati, nem minőségi. Ez belátható, hogyha idegen nyelveket próbálunk tanulni: azt látjuk, hogy az egyes nyelvek sokszor más és más dolgokat tartanak fontosnak, de nem lehetetlen a fordítás közöttük, ha másként nem, hát körülírással.

/2/ A másik probléma Saiddal, hogy az érvelése szelektív. Nem foglalkozik azokkal az orientalista kutatókkal, akik nem kifejezetten gyarmatosító országokból (brit, francia) származnak, és nem foglalkozik a Közel-Keleten kívüli kutatási területekkel. Való igaz hogy az orientalisták sokszor segítettek a gyarmatosítóknak, de az, hogy az orientalista érdeklődés célja per definitionem a gyarmatosítás előkészítése, nagyon durván paranoid állítás.

 Lásd például, hogy Germanus Gyula, az egyik leghíresebb magyar orientalista hogyan kezdett érdeklődni a „Kelet” iránt.

 „Ifjúkoromban történt, egy esős délutánon, hogy egy régi képesújságot lapozgattam. A korabeli hírek, események és messzi országok leírásai váltogatták egymást az oldalakon. Egy darabig egykedvűen nézegettem a lapokat, amikor tekintetem egyszerre csak egy fametszetre esett. A kép lapos tetejű házakat ábrázolt, amelyek közül itt-ott kerek kupolák emelkedtek lágyan a sötét égbolt felé. A látvány megragadta a képzeletemet. Különbözött a szokványos európai képektől: egy arab országbeli életképet jelenített meg, amelyen a mesélő vidám történetekkel szórakoztatta burnuszba öltözött hallgatóit. Az ábrázolás olyan élethű volt, hogy azt képzeltem, én is ott ülök a tetőn az emberek között, hallom a mesélő dallamos hangját - én, a tizenhat éves diák, aki kényelmes karosszékben foglaltam helyet otthon, Magyarországon. Ellenállhatatlan vágyat éreztem magamban arra, hogy megismerjem azt a fényt, amely az előttem lévő képen harcba szállt a sötétséggel.”

 Ebből a szövegből két dolog válik világossá. Az orientalista tudós, vagy legalábbis Germanus motivációja egyrészt az a tény, hogy létezik valamiféle ismeretlen, vagy tőlünk eltérő, messzi és távoli; másrészt, Germanus érdeklődik ez iránt az ismeretlen iránt („ellenállhatatlan vágyat éreztem… hogy megismerjem”), tehát a kíváncsiság, érdeklődés, nyitottság.

 A „messzi és távoli” csodálatosnak látszik, ameddig nem ismerjük közelebbről, de ez a csodálatosság nem feltétlenül változik meg a megismeréssel. Ami változik, az a saját tudásunk: tudatára ébredünk a tévedéseinknek, annak, hogy az elképzeléseink nem egyeznek a valósággal. Miután Germanus elutazott a közel-keleti országokba, nagyon sok ottani embert ismert meg: „megfordultam szegény emberek házaiban, beduinok sátraiban is, s ha a sors akarta, fejedelmek is fogadtak vendégül…” – rácáfolva arra a Said-i vádra is, hogy az orientalisták elutasítják a személyes kommunikációt, csak „tárgyként” tanulmányozzák a „keleti embert”.

/3/ Végül a harmadik és utolsó probléma: Said megoldási javaslata az, hogy a „keletiek” tegyék azt, amiért ő már elítélte a nyugatiakat: tanulmányozzák a „Nyugatot”. Ezzel összefüggésben Roger Scruton úgy kritizálja Said elméletét, hogy felhívja a figyelmet egy nagyon fontos összefüggésre. Szerinte a nyugati kultúrát egy dolog mindenképpen megkülönbözteti a többi kultúrától/civilizációtól; ez pedig a mások iránti érdeklődés és megértésre törekvés. Miért van az, hogy például spanyolra egy év alatt több könyvet fordítanak le, mint arabra az elmúlt ezer évben összesen? Miért van olyan sok más kultúrákat alapul vevő kulturális alkotás Nyugaton – nem csak olyanok, mint az Védák vagy az Ezeregyéjszaka fordításai, hanem saját alkotások is. A Said-féle értelmiségiek a nyugati kultúra teljes de-legitimálói, de elfelejtik, hogy más kultúrák valószínűleg nem is engednék, hogy ilyen kritikákat fogalmazzanak meg; ők is Nyugaton élnek és beszélnek. Said saját személye tulajdonképpen a saját elméletének élő cáfolata. Ráadásul Said „megoldási javaslata”, amennyiben túlmegy a kozmopolita-humanista általánosságokon, csupán annyiból áll, hogy „próbálja meg a Kelet is megismerni és megérteni, tanulmányozni a Nyugatot”. Ez az a stratégia egyébként, amit Japán követett, alapvetően sikeresen (nem a gyarmatosításra utalok, hanem a gazdasági és társadalmi fejlődésre a világháború után). Szóval, mint a baloldali értelmiségiek oly gyakran, nem tud valódi alternatívát kínálni a valósággal szemben, csak kritizálni tudja, ami nemigen minősíthető felelős magatartásnak.

 Amit mégis megtanulhatunk az "Orientalizmus"-ból, az valószínűleg csak annyi, hogy meg kell próbálnunk a tőlünk telhető legnagyobb korrektségre törekedni. Ha már Said kudarcot vallott ebben a korrektségben. Ehhez nem árt, ha tisztázzuk a kiindulópontunkat, helyzetünket.

Személyes utóhang, avagy: hogyan és miért kezdtem én a „Kelettel” foglalkozni?

Szóval hogyan határozhatom meg a saját esetemet? Nos, ha visszagondolok, az első „Kelettel”, tehát nem-nyugattal kapcsolatos élményem a zenében ért. A XIX. századi orosz zeneszerzőknek van bizonyos hagyománya, amely erősen eltér a nyugati komponistáktól, és egyfajta „keleti”, „ázsiai” hangulatot hordoz. Még az inkább „nyugatos” szerzőknél, mint Tchaikovskynál vagy Rachmaninovnál is megjelenik egy sajátos orosz íz, és sokszor „keleties” íz. Persze az orosz birodalom bizonyos értelemben a „Nyugat” része, de már puszta léte is rámutat arra, hogy a nyugati kultúra mennyire nem egységes (lásd egy későbbi bejegyzésben, ahol az ortodox és nyugati kereszténység értékeit fogom összehasonlítani, és ezek politikai következményeit összefoglalni).

 Már Glinkánál is csodálatos, hogy mennyire orosz az egyébként olaszos operája, a Ruszlán és Ludmilla, de Borodin és Rimsky-Korsakov zenéje aztán tényleg felvonultatja a „mesés Kelet” teljes zenei repertoárját. Az Igor Herceg, a Közép-Ázsia pusztáin és Borodin két szimfóniája mellett, Rimskynél (aki tengerésztisztként körbeutazta a világot) már a témaválasztásokban is megnyilvánul a „keleti” jelleg: gondoljunk a Seherezádéra, az Antar-szimfóniára (amely régi arab legenda alapján készült szimfonikus költemény), vagy az olyan operákra, mint a Halhatatlan Kashchey, A láthatatlan Kitezh városának legendája, vagy az Aranykakas, ahol a „keleti” mesehangulat groteszk vigyorba, szatírába és paródiába fordul.

 A huszadik században pedig jött Hacsaturján, aki örményként Grúziában született, és műveibe foglalta a Kaukázus és a Kaukázuson túli vidékek zenei örökségét: kazah, kirgiz, mongol táncokat és népdalokat. És más szerzők, akik Hacsaturjánra építve először is örmények: Babadzsanjan, akinek Hősi Balladája és Csellóversenye magával ragadóan csodálatos (és utóbbi kegyetlenül disszonáns), Arutyunjan Trombitaversenye – aztán törökök – Ahmet Adnan Saygun zongoraversenyei és szimfóniái, vagy Cetin Isiközlü – aztán más, főleg ázsiai nemzetiségű zeneszerzők. Köztük japán (Akutagawa Yasushi, Saegusa Shigeaki, Toshiro Mayuzumi) és kínai (Tan Dun) komponisták is.

 Mindezek a csodálatos művek annyira megragadták a képzeletemet kamaszként, hogy először is úgy gondoltam: nem akarok Európán belül utazni, hiszen miért is fordítsak anyagi forrásokat olyan helyek megtekintésére, melyeket el tudok képzelni? – hanem inkább megvárom, amíg lehetőségem lesz Közép-Ázsia pusztáit, a Himaláját vagy Angkort megnézni. Másrészt pedig úgy gondoltam, hogy ha idegen nyelvet szeretnék tanulni, akkor az vagy az orosz, vagy az arab lenne. Vegyük észre, hogy az orosz, arab és japán/kínai nyelv egyetlen elemet oszt: egyikük sem használ latin betűket, és egyiküknek sincs köze Nyugat-Európához (természetesen a felsoroltak közül az orosz áll hozzá legközelebb). Tehát az ismeretlen dolgok megismerésének vágya jelenti el legfőbb motivációt annak, aki elkezdi tanulni őket.

 Germanushoz hasonlóan egy személyes élmény gyújtotta fel a képzeletemet annyira, hogy végül a japán nyelvet kezdtem el, és folytattam a kínaival (és ha a kínai tökéletesítése után még lesz időm nyelvet tanulni, az arabbal, orosszal és a koreaival fogom folytatni).

 Végül: miután Japánba jöttem, idővel világossá vált számomra, ahogy fentebb is mondtam: hogy a „messzi és távoli” csodálatosnak látszik, ameddig nem ismerjük közelebbről, de ez a csodálatosság nem feltétlenül változik meg a megismeréssel. Ami változik, az a saját tudásunk: tudatára ébredünk a tévedéseinknek, annak, hogy az elképzeléseink nem egyeznek a valósággal. Miután egyre jobban megismerjük a messzit és távolit, már nem elképzelhetetlen számunkra, de még mindig csodálatos. Egy neves sinológus például azt mondta, hogy harminc év kutatás után még mindig a kínai kultúra szerelmese. A magam részéről én is így vagyok vele: minél jobban megismerem a japán, kínai, koreai viszonyokat, annál izgalmasabbnak tűnnek számomra ezek a helyek. Nem váltak kevésbé érdekessé azáltal, hogy már nem távoliak és idealizáltak, és hogy már nem a saját fogalmaikkal próbálom meg leírni őket.

 Ami miatt ez a bejegyzés megírásra került, az az, hogy szerettem volna bővebben világossá tenni a kiindulópontomat: úgy vélem, az emberek alapvetően mindenhol ugyanolyanok, és természetesen vannak különbségek, de ezek nem minőségiek, hanem mennyiségiek. Beletelt egy kis időbe – és legalább ötven különböző ország állampolgáraival való ismeretségre – mire ezt megértettem.

 Ezért én mindig kiemelem a „nyugatiakkal” való hasonlóságokat, és nem csak a különbözőségeket hangsúlyozom a kelet-ázsiaiak kapcsán, és úgy vélem, ahogy az itteni nyelvek megtanulhatóak, úgy az itteni viszonyokat is meg lehet érteni. Például a Japán és Kínai kultúra különbségéről szóló, amúgy meglehetősen könnyed bejegyzésben említettem, hogy Japán egy a magas, Kína egy az alacsony bizalomszintű társadalmak közül, az előbbivel Németország és Amerika, az utóbbival Olaszország állítható párhuzamba. Másrészt a helyi, régión belüli különbségekre is oda kell figyelnünk, és különbséget tenni az egyes országok között, később még az egyes országokon belül is. Ez a folyamat a tévhitek lebontásával és mélyebb megértéssel jár, s a saját önmegértésünkhöz is hozzájárul, és ehhez a folyamathoz szeretnék hozzájárulni magam is. Mindez lemondás az rossz értelemben vett „orientalisták” bombasztikusságáról, a nagyotmondásról, a „messziről jött ember” mentalitásról. Lemondás a pozőrségről annak szellemében, hogy a valóság izgalmasabb, mint a képzelet. Hiszen ez a zene is a valóság része: